Közérdek, 1906 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1906-07-14 / 29. szám
2 ról nincs is szó. Az egész boritaladó 14 millió koronát jövedelmez az államnak. Hiába minden adóprés, évenként mindég lejjebb száll, még 12 év előtt 16 millió körül volt. A túlhajtott adó megboszulja magát, sehol az egész világon ily nagy boritaladót nem szed az állam, mint nálunk. A háromszorta gazdagabb Ausztriában csak fele a boritaladó, külföldön annyi sem. És mit értünk el? Azt, hogy leszokott a magyar alaposan a borivás- ról, de nem a sörfogyasztásra tért ám át,* mint a hogy a Közérdek vezér- czikk írója tévesen hiszi, hanem a pálinka ivásra adta magát! A sör— bor—pálinka fogyasztás úgy viszony- lanak egymáshoz mint 7:9: 11-hez. Több hektoliter pálinka fogy el az országban, mint bor és mienk a szomorú dicsőség, hogy elsők lettünk az egész világon a pálinka ivásban. Nálunk a fejenkénti pálinka fogyasztás 10—12 literre megy, mig a hires szeszfogyasztó népek: a franczia, az osztrák, sőt még a vutkis muszka is a hátunk megett kullognak; egy se fogyasztván többet 7—9 liternél fejenként. Megfordul sírjában a íóthi dal szerzője! Be is vesz az állam hatannyit, mint a borital adóból: 82—84 millió korona a szeszadó jövedelme évenként, melynek csak 20—25%-al való felemelése teljesen fedezné a boritaladó megszűnésével elmaradt 14 milliót. A pálinka a mi ellenségünk és nem a sör. A söradó alig hoz az államnak 6 millió koronát, tehát azt háromszorosra kellene emelni, a mi egyenlő lenne a sőrtilalommal és árpa- termelésünk úgy söriparunk tönkretételével. Hiszen sörfogyasztásban is utolsók vagyunk az egész világon, * Arra is. A szerk. ^ÖZÉl^DE^ csak a pálinkában mienk a . dicstelen dicsőség! Lefőztük az oroszt is. Azt mondják nem birja a további adóemelést a szesz; tönkre megy szesziparunk ! No hát ez csalafinta fogás, melyet a mi szesztőzséreink terjesztenek és adnak be a közgazdasági ügyekben teljesen tájékozatlan közönségünknek. Holott tényleg az a helyzet, hogy minálunk legolcsóbb a pálinka és legkisebb a szeszadó az egész művelt világon. Ugyanis a 100 fokos szesz adója nálunk összesen 100 fillér, ellenben Olaszországban 136 fii. (átszámítva) Oroszországban 210 „ Norvégiában 216 „ Francziaországban 220 „ Angliában 468 „ Ausztriában is éppen most emelik fel 230 fillérre. Hogy nálunk sem maradhat így kihasználatlanul ezen adóalap, hanem tetemesen fel fog már a közeljövőben emeltetni, esetleg állami monopóliumba veszik: arra mutat minden jel, arra mutat az is, hogy irányadó körök már a boritaladó leszállítását kilátásba is helyezték. De a leszállítás csak félrendszabály lenne, azzal mi nem elégedhetünk meg: rajtunk csak a bor teljes felszabadítása, minden zaklatás megszüntetése, teljes adómentesség segíthet. De hiszen mindez nem uj dolog. A Magyar Szőllősgazdák Országos Egyesülete 4 év óta küzd ez irányban anélkül, hogy a mi szőllőbirtokos közönségünk, melynek a bőrére megy a küzdelem, csak tudomást is szerzett volna róla. Avagy hány tagja van városunkban a fent nevezett országos egyesületnek ? Ha egy kis érzék volna bennünk a saját anyagi prosperálásunk iránt, egy ily bortermelő emporium mint Szekszárd, már rég megmozdult volna népgyüléseken, képviselő testületen, fel 1906. julius 14. a kormányig, mely kormány tudjuk, hogy fő feladatául éppen az ország közgazdaságának fellendítését, tűzte programmul és ha valaha, úgy most itt az alkalom «és hajlandóság a vezető körökben a mi sújtott helyzetünk alapos gyógyítására. De mi várjuk a sült galambot. Talán a szánkba repül ? Tóth Károly. A baja—bátaszéki hid. Azt hinné az ember, hogy nagy gyakorlati értékkel biró eszmék legkönnyebben és leggyorsabban jutnak a megvalósulás stádiumába. Ha áldozatba is kerülnek, szívesen áldoznak reájuk az érdekelt felek, hisz megvalósulásuk után csőstül térül vissza minden költség. Sokszor hihetetlen akadályokba ütközött egy-egy nagyobbszabásu vállalat, sőt néha, eleve leküzdhetetleneknek tűntek fel a nehézségek; de került fordult az idő, s ami ma még lehetetlenség számba ment, azt holnap megvalósította a leghatalmasabb földi erő: az emberi akarat. Hannibálnak átkelése az Alpokon, csak kezdete azoknak a merész vállalkozásoknak, melyeknek lánczolatában a Breaner-ut, a Vaskapu, a Szuezi s a Panama-csatorna, a Sztgotthárdi s a Simplon alagút stb. stb. egy-egy nevezetesebb szóra* Ha e két tényező, a vitális érdek és a törhetetlen akarat együtt járt, minden még oly merész probléma is valóra vált, ha még oly sok ideig kellett is vajúdnia. Ilyen régóta vajúdó probléma a baja —bátaszéki bid is. Mintha megdöntené azt az imént hangoztatott tételt, hogy az ember, szellemi erejével, lassan bár, de biztosan legyőzi a természetnek minden nehézségeit. Az ember valóságos pesszimistává lesz, ha látja azt a rettentő indolencziát, mellyel az illetékes körök e kérdést hosszú évtizedeken át a sutba vetették. Pedig ama két tényező közül, mely a nagy vállalkozásoknak alapját veti meg, bizonyára nem a nagy gazdasági érdek, hanem kizárólag a hathatós akarat hiányzott e kérdésben A Középduna áthidalásának óriási fontossága közlekedési és nemzetgazdasági szempontból oly kézzelfogható igazság, hogy tengerbe hordana vizet, ki ezt bizonyítgatni akarná. A középdunai híd elsősorban Baja Az 1825-ik év május havában egy barna csipkés legény állított be a „Vigyorgóba“. Neki bor kellett, jó bor, meg sok. Mintegy 22 éves, erőteljes legény volt. Anicza bort tett elébe s kérdezte, hogy honnan jött. — Ha sag ide leülsz melléjem, akkor megmondok. Anicza leült. — Zvagyom Zólyommegyiből, Lehotá- rul. Csinálok hasznot Zsíros András bírónak. Hívják engem Skultéti Mihály. Ebbe kuferba mind a Zsíros uram portékája. Na igyál te is. — Nem iszom. — De meg büszke vagy. Iszok helyed- ted magam. — Jó. Anicza mintha valami terve volna, ott maradt a legény mellett s mire besötétedett a csipkés legény be volt rúgva. Estefelé bejöttek a cserfalvi muzsikusok : Mányi Józsi és Kovács Ferkó. A csipkés legény nagyon megörült nekik, huzatott velük, aztán meg kártyáztak. Anicza egy Kocsis Julcsa nevű cseléddel egy pádon ülve nézte a részeg emberek bohóságait, s ezalatt Anicza sugdosott valamit a paraszt cselédnek, a ki kevés tiltakozás után beleegyezni látszott az Anicza tervébe. Sokáig tartott a duhajkodás, mig a czi- gányok látva, hogy a csipkésnek pénze nincs, visszamentek a faluba, a csipkés pedig tántorogva vette fel batyuját és egy kis benyílóban lefeküdt. Nem sokára hallatszott mámoros, nehéz horkolása. A midőn délfelé körülnéztek a házban a csipkést nem találták sehol, de batyuja ott volt a benyílóban. A batyut tartották a házban egy ideig, hogy talán visszajön érte a legény, de bizony hetek múltak, de a bolondos tót nem jött. — Leviszem a batyut a pinezébe — szólt Anicza. Le is vitte. Tatár Mihály nem törődött vele. El nem vész, ha érte jön a legény, odaadják. Pedig ebből lett a nagy baj, hogy Tatár Mihály meg se nézte, hogy hova is tette hát Anicza azt a batyut. Egy júliusi napon Anicza felpiperézve, czifrán, nyalkán ment Beregszászba. Ott egyenesen a Buday János esküdt úr lakására ment. Mikor nagysokára kijött, oly elégült volt arcza, mintha valami nagyon jól sikerült volna. 1825. jul. 25-én megjelent tákosi Buday János esküdt ur Csetfalván a jó bölsei Buday Ferencz ur házánál. — Mi járatban, öcsém. Isten hozott! — Nagy dolog, Feri bátyám. De kisütöm, ha addig élek is. Az is volt a hir János úrról, hogy bizony ki tudta ő srófolni az „igazságot“ a makacs emberből. — De hát mégis ? — Gyilkost kergetek, bátyám. — Aztán kit ? — Tatár Mihályt. Feri bátya felkaczagott. — „Vigyorgóst“ ? — Azt. — Na, öcsém, bakot lősz ? — Meglátjuk. Ekkorra ott voltak az elöljárók és kerülők. Tiidöbategsugek, »uruiok, szamár- köhögés, skrofulozis, influenza eilen számtalan tanár és orvos által naponta ajánlva. Minthogy értéktelen utánzatokat is kínálnak, kérjen mindenkor „Koche** eredeti csomagolást. F. Hoffmann-La Roch« A Co. Basel (Srájt), éé /9 Kapható arvoai rendeletre • gyógyamUHh» ban. — ára üvegenkint i.— honná.
