Közérdek, 1906 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1906-07-14 / 29. szám

1906. Julius 14.

városának érdeke. Mig a Bácskának kevés vasútja volt, Baja valóságos empóriúma volt a gabonakereskedésnek. Dunamenti fekvése szinte predesztinálta e várost arra, bogy a felső-bácskai gabonaforgalmat lebonyolítsa. Ide özönlött a szomszédos nagy községeknek, sót magának »Szabadkának gazdaközönsége, hogy vagy a Dunának és Sugoviczának malmain megőröltesse az „élet“-et, vagy beraktározza. hombárokba, alkalmas időben to- vábbszállitsa. A nagy forgalomnak meg is volt a látszatja: Baja jelentős váíosa volt a középdunai vidéknek. Kár, hogy azon időben hiányzott az illetékes tényezőkből a modern fejlődésnek, az igazi városi életnek érzéke. Az akkori anyagi eszközök meg a mostani jóakarat mellett Bajának nem volna oly kisvárosi jellege, minő a mostani.

De mivel e lapnak nem az a feladata, hogy egy idegen város érdekeinek legyen szószólója, rátérek annak bizonyítására, hogy a kérdéses áthidalás az egész Bácskának és Bánátnak, valamint a Dunántúl déli duna- menti városainak is szolgálja érdekeit. Magyarország elsősorban agrár-állam lévén, gabonakivitelében, valamint egyéb gazdasági termékeinek exportjában egyik legfőbb létfönntartó eszközét találja. Nyilvánvaló tehít, hogy a kivitel megkönnyítése egyúttal annak növekedését, tehát a termelő országnak gazdasági gyarapodását jelenti. A ki és bevitelnek világszerte megvannak a maga természetes utjai; a földművelési termékek számára hazánkban legnevezetesebb ilyen utak: Bécs, Oderberg, Fiume és Zimony. Egyik Ausztriával, másik Németországgal, a harmadik a tengeren járó államokkal, a negyedik a Balkánnal köti össze kereskedelmünket. Csakhogy az a furcsa a dologban, hogy miden kivitelünk kénytelen úgyszólván Budapestnek venni útját, kerülőt tenni, időben, útban vesziteni, mig a nevezett forgalmi véghelyek valamelyikére ér.

E bajon nagyot lendítene a középdunai hid. A Dunántúlnak egyik legnevezetesebb vasúti góczpontja ugyanis a dombóvári va suti állomás, Fiúméval is, Győrrel is összelővén kötve, a Baja—Bátaszék felől érkező vasúti forgalmat mind Bécsnek, mind főkép Fiúménak sokkal rövidebben és gyorsabban bonyolíthatja le, mintha Budapestnek kellene kerülni. Ezért oly eminens szükséglet a Középduna áthidalása.

De a mi a fő, magának Tói na vármegyének is óriási érdeke ez a hid. És ez az ok, mely miatt nekünk is érdemes ezzel a kérKözérdek

déssel külön és behatóan foglalkoznunk. Nem az elfogult lokális patriotizmus szól belőlem, a tolnamegyei származású emberből, midőn e kérdés fontosságára rámutatok; de kétségtelen, hogy Tolnavármegye számára egészen uj kereskedelmi utat nyit meg az a hid, s ez uj forgalmi ut főkép Tolnamegyének állattenyésztését emelné még magasabb szintre.

Ha összehasonlítom a bácskai marhatenyésztést a tolnaival, minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy a tolnai fajmarbával a csenevész, apró, kistejelésü bácskai fehér marha egy nap nem is említhető. Ámde a tolnai marha számára a Duna-Tisza köze a rossz közlekedési viszonyok következtében szinte hozzáférhetetlen. A kompon való átkelés nehézkes, nem is biztos az egész esztendőn keresztül; Budapestnek vagy Gombosnak óriási a kerülő. Egy csapásra megváltoznék azonban a helyzet, ha Baja és Bátaszék között felépül a hid. Uj piacza támadna a tolnaraegyei gazdasági életnek, az egész Délmagyarország hozzáférhetővé válnék és könnyű belátni, hogy ez a körülmény mily óriási hasznára lenne vármegyénk gazdaközönségének. A forgalomnak nagymérvű föllendülése után a régóta tervezett budapest —eszéki dunamenti vasútvonal kiépítése csak idő kérdése volna. Ez a vasútvonal Duna- földvártól Bátaszékig Toloamegyének egész keleti oldalát végigsiielve, megyénk közlekedési viszonyait uj tényezővel gyarapítaná.

Azt hiszem, ezen igazságok megfontolása jmindenkiben azt a meggyőződést kelti, hogy nem csupán helyi érdekek követelik e hídnak megépítését, hanem nagy előnyére válnék a messze vidékeknek, nevezetesen magának Tolnamegyének is.

Befejezésül szóljunk néhány szót e kérdésnek historikumáról is. Érdekes főleg az a kérdés, hogy mi az oka annak, hogy ezen eminenter közhasznú terv mindidáig meg nem valósult? Az egyik ok a fővárosnak egyoldalú, a provincziális érdekek rovására történő, tehát mesterséges és természettellenes fejlesztése. Budapest fölött Pozsonynál, Komáromnál, Esztergomnál, 0 Budán van Jhidja a Dunának, lefelé nincsen egész Újvidékig! Mi ennek a következménye ? Amire már rámutattunk: az, hogy az ország délkeleti részéről minden forgalom kénytelen, kelletlen a főváros felé terelődik. Ez nem egészséges állapot. Hisz tekintetbe nem véve a vidéki városok érdekszférájának érzékeny sérelmét, a nagy felhajtás a börze árfolyamaira is gyakran oly befolyást gyakorol, melynek is3

mét a vidéki termelő vallja kárát. Ehhez járult továbbá az a körülmény, hogy Baja és Szabadka időtlen idők óta rivális városok. Mig a Bácskának kevés volt a vasútja, Bajáé volt a vezérszerep a viziutak miatt; viszont a vasutak Szabadkának váltak javára. Szabadka tehát rossz szemmel nézté és nézi az egész hidtervezetet. Mivel pedig eleddig Szabadkának és Bajának rendesen egy főispánja volt, mi sem természetesebb, hogy a két törvényhatóságnak ellentétes érdekei közül azokat képviselte inkább, melyekhez a helyi, rokoni, baráti viszonyok kötötték: a szabadkaiakét. Nem hallgathatjuk el azonban azt a körülményt sem, hogy mivel Baja városa megbuktatta Plósz minisztert és függetlenségi képviselőt választott, megszakadtak azok az érzelmi szálak, melyek a kormányt Bajához és ehhez a kérdéshez fűzték.

Vörös Lászlónak rövid lélegzetű minisztersége alatt azonban végrevalahára komolyan vették a hidépités tervét. Akkoriban küldték ki Perlaky és Hatsek főmérnököket, hogy tanulmányozzák a dombóvár—bátaszéki vasútvonal elsőrangúvá változtatásának kérdését. A beruházási költségeknek egyik tétele gyanánt szerepelt a hid is; de mert . a kérészéletű kormány nem tudott törvényes költségvetéshez jutni, a kérdés újra megfeneklett. A mostani kormány azonban határozott ígéretet tett, hogy a régóta vajúdó tervet meg fogja valósítani. S ez ígéretben annál is inkább bizhatunk, mert Bajának magának van most külön főispánja, Kossuth Ferencz kereskedelem és közlekedésügyi m. kir. miniszter öccsének, dr. Ambrozovich Lajosnak személyében, ki f. évi május 17-én mondott székfoglaló beszédében ekkép nyilatkozott e kérdésről: „Első helyen kívánok megemlékezni Baja város egy régi óhajtásáról, melynek teljesedése azonban e városhatárain messze túlmenő körzetnek érdeke, sőt nem habozom kimondani, hogy egyenesen országos érdek, mert a hazánk egész déli részén elterülő forgalmi góczpontokat van hivatva egymáshoz közelebb hozni. Ez az országos érdek pedig a baja—bátaszéki vasúti hid felépítése. En t. uram, úgy vagyok imformálva, hogy a kormány a tervbe vett beruházások foganatosítását legközelebbi teendői közé számítja. A baja—bátaszéki hid pedig ama beruházások közé van máris sorozva, melyek elsősorban lesznek megvalósi- tandók. így alapos a remény, hogy a hid felépítésére vonatkozó versenytárgyalás megindítása, valamint az idetartozó többi intézTatár Mihályt gyermekágyat fekvő neje mellett találták.

— Csendesen, uraim — szólt.

— Csendesen leszünk — förmedt rá János — ur kötözzétek meg. László — kiáltott a hajdúhoz — két elöljáróval lemégy a pin- ezébe, kikutatod, hogy nincs-e ott elrejtve egy csipkés batyuja.

— Nem kell azt kutatni, uram, hisz ott van az ajtó mellett.

— Csend legyen!

A három ember azonban nem jött fel oly gyorsan, jnajd mégis feljött László hajdú.

— Ásó kell oda, uram, a földbe van elásva.

Mihály felkiáltott: Nem igaz, lopással vádolnak talán?

— Nyugodtan, földi. — Hatha nem csak lopással V

— Mi lenne még ? — felelt Mihály keserűen. Aztán vigasztalni kezdé csendesen zokogó nejét.

Felkerült végre a csipkés batyuja, porral, sárral fedve.

— így vártuk a gazdáját ? — szólt Mihályhoz János ur.

— Nem tudom, hogy történhetett — rebegé Mihály.

— Gonosz ember! Hát azt tudod-e, hol van Skultéti Mihály a csipkés legény ?

— Azt nem tudom.

E vakmerő hasugságra János ur keze érintkezésbe jött a Mihály arczával.

— Megölted ! — kiálta.

Mihály halálsápadt lett, de még a jelenvoltak is megrendültek e szörnyű vádra.

— Esküszöm ! -— kiáltott Mihály.

— Ne esküdj, előre vele!

János ur nyomban kihallgatta Dobos Aniczát és Kocsis Julcsát.

Mindkettő vallotta, hogy látták miként a csipkést Tatár Mihály s neje megölték. Tatámé egy nagy késsel nyakát metszette el s a vért a szintén segédkező Mészáros András, Tatárnak nagybátyja, egy 60 éves obsitos katona vitte ki egy tálban. A holttestet előbb az ablak alatt levő Morotva (mortua aqua) dobták és onnan másnap éjjel a Tiszába vitték.

Meg is tudták jelölni, hol lett bedobva a test, a melyre egy nagy követ akasztottak.

Újlaki kamarillás sajkásokkal kutatott János ur a holttest után, azonban az nem került meg, de találtak egy nagy követ s erre tapadva egy ingdarabot.

Dobos *Anicza és Kocsis Julcsa bizonyították, hogy a csipkés legényen ilyen ing volt, az az ö ingjéből való.

Midőn ennyi s ily súlyos bizonyítékokat szerzett János ur Tatárék ellen, hozzáfogott a vádlottak vallatásához.

Tatárék hevesen tiltakoztak a vád ellen. De János ur nem csüggedett.

Nem irom le, hogy János ur milyen hasznavehető egyéniség lett volna a spanyol inquisitió rémségeinél, de tény, hogy pár hét múlva Tatár Mihály igy vall a jegyzőkönyv szerint: (idézés a vallomási jegyzőkönyvből) „Istenem hová, legyek?! Nem vagyok méltó arra, hogy a jóltevő nap világát lássam, megesmérem gonosz cselekedetemet, kérem az én Istenemet, legyen irgalmas, kegyelmes az én bűnös lelkemnek, mert megvallom, hogy az én és feleségem

gyilkos kezeink miatt múlt ki a Szerencsé * len és ártatlan csipkés.“

Beismerte, hogy azon csalfa reményben ölték meg a csipkést, hogy nála pénzt találnak, azonban sem pénz, sem portéka nem volt. A részletekben megegyezett vallomása a Dobos Anicza és Kocsis Julcsa vallomásaival. Beismerte, hogy a csipkés holttestét előbb a Mortovába, onnan a Tiszába dobták a Bácsi na nevű helynél.

A vén obsitos Mészáros András is tagadás után szintén Tatár Mihály szerint vallott.

Ellenben Tatámé Pál Erzsébet tagadott, ármánynak mondta az egészet.

A beregmegyei törvényszék előtt a hitelesítés alkalmával senki sem ismert volna a délezeg Tatár Mihályra. Sápadtan, elaszva, görnyedten jelent meg.

. Beismerte itt is tettét. Habozva, kis eltérésekkel beszélt ugyan, de beismerte a gyilkosságot. Látszott, hogy vagy csakugyan elkövette a tettet, vagy várja a szenvedéseitől megszabadító halált.

Pál Erzsébet ekkor is mindent tagadott.

1826 máj. 22-én mondta ki a^tek. nemes vármegye ítéletét, mely szerint:

„Nemes Tatár Mihály egyszerre hóhér keze által, a második r. alperes Pál Erzsébet, a ki a gyilkosságot kettőztetni nem iszonyodott, jobb kezének előbb leendő levágása után a hóhér pallosa által a jámborok közül leendő kivégeztetésre Ítéltetnek.“ (Az eredeti ítéletből.)

Mészáros András eltöltött rabságával büntetése kitöltöttnek vétetett.

— Folytatjuk. .—