Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-12-09 / 49. szám
2 közérdek 1905. deczember 9. panaszkodhatok. Van a magyarosításért igazán lelkesedő tanfelügyelője és derék, odaadó tanítói kara. Ott van gyönyörű czélu alapítványa is, mely fejedelmi bőkezűséggel csillogtatja aranyait a magyar szóban kitűntek meg- jutalmazására. Az eredmény szép, nagyon szép, de mégsem olyan, mint lehetne. Mit ér, ha a tanitó félig elvégzett sikeres munkája úgyszólván megakad, félbeszakad éppen akkor, amikor már a legszebb eredménnyel kecsegtetne. Az iskolából kikerült gyenge csemete ismét visszakerül a szülői ház levegőjébe, a hol a hazafias érzés melege ugyan meg-megcsapja, de magyar szót úgyszólván alig-alig hall. És vájjon miért nem hall ? Abból az egyszerű okból, mert a „nemtörődöm korban“ német nyelvben felnőtt édes apja a — fáter, meg a mutter, nem érezi kint a világban, hogy neki valaha szüksége lett volna, vagy lenne a magyar szóra. S ezek a derék jó emberek okai talán ennek ? Nem, hanem mi, a nagyközönség. Igen, a magyar szó lassú terjedésének — lássék bármily paradoxonnak — első sorban éppen a külföld által sokszor, de nagyon sokszor legyalázott soviniszta magyarság s főleg a hivatalnoki kar és tisztviselői osztály az oka. Mert lássuk csak, mi történik, ha egy vidéki atyafi belép akár a köz- igazgatáshoz, akár bármely közhivatalba ? Legelőször is ruháját veszi szemügyre a tisztviselő. Akin magyar a külső gúnya, annak magyar szó dukál, de a pacskernek, klumpának, kék mánd- linak és fej kötőnek már német fogadj Isten járja. Nagyon természetes, mikor az ügyes-bajos a saját anyanyelvét hallja, felvidul az ábrázatja s oly ékes dialektussal ontja magából a válogatott német szót, hogy a tisztviselőnek szeme-szája fennakad, szót sem igen ért belőle, de azért töri-zuzza tovább a teuton nyelvet s a mikor megakad, a fél pompás magyarsággal fűzi tovább a beszélgetés fonalát. Ily példát látva aztán az a másik, a ki egy szót sem tud magyarul, igazán csak a markába nevet, hisz nem sok értelme van, ' hogy valaki magyarul tanuljon. Minek? nincs reá szüksége. Oda haza úgyis német az egész falu s itt is németül beszélnek az — urak! Ki kell tehát küszöbölni az ide- j gén szót mindenekelőtt a vármegye, az állam összes hivatalaiból. Nem szükséges, hogy alispán, főszolgabiró, törvényszéki elnök, biró, adótárnok, I postatiszt törje a nyelvét s az eszét, a mikor ez egyátalán nem szükséges. A | ki jogot keres, ha tud, keresse magyarul, inkább ő törje a magyart s ne mi a németet. Egy igazi magyar tisztviselőnek csak a végszükségben szabad hivatalában idegen nyelven szólani. Minden kiejtett idegen szó j káromlása a magyarok Istenének, le- gyalázása a magyar önérzetnek, vétek, bűn a magyar állameszme, a nemzet egysége ellen. Ha sovinizmus ez, hát legyünk soviniszták. Vájjon az idegen nyelv- i hez makacsul ragaszkodók nem sovi- niszták-e? Nem a fába beoltott galy- nak kell idomulnia a fához ? A régi törzs megél az oltógally nélkül is, de a gally nem ő nélküle. Ha összeforrtak, együtt teremhetnek csak nemes j gyümölcsöt, igy kell a nyelvi egy- j ségben is összeforrni az egész magyar | hazának. Derék hazafias svábjainktól I nem kívánjuk, hogy elfeledjék anyanyelvűket, de meg kell tanulniok az édes haza nyelvét is. Hogy kinevetnék | például kint, Amerikában, oda szakadt | véreinket, ha azzal a prepotentiával I lépnének fel, hogy a jankek tanuljanak meg az őkedvükért — magyarul ?! De térjünk át a tulajdonképem kérdésre. A hadsereg magyar nyelvé- j ért küzdünk. Nem azt vitatjuk most, hogy van-e jogunk hozzá? Itt is csak egy sajátságos jelenségre hivjuk fel a figyelmet. E sorok írójának sokszor volt alkalma olyan katonával érintkezni, a ki mikor tiszta német falujából a katonasághoz került, egy árva szót sem tudott magyarul, három év alatt azonban teljesen megtanulta ott nyelvünket. A katonaság, kivált a hu- szárság még a mostani állapo'ában is kitűnő iskolája a magyar nyelvnek. A magyar faj szellemi főlényét mutatja, hogy ha a századnak 15—20 szíízaléka is csak magyar, a legénység többi része is megtanul magyarul. Ha tehát a magyar honvédelmi miniszter beavatkozhatnék, vagy, ha be akarna avatkozni abba, hogy az egyes ezredek hol, melyik vidéken helyeztessenek el, a magyarságra sok előny háramolhatna ebből. Nemzetiségi vidéken tiszta magyar ezred, a magyarosítást tekintve, felér sok-sok drága pénzen fenntartott állami iskolával. A magyar vidékre áthelyezett idegen nyelvüekjoől álló ezred legénysége pedig, ha meg nem tanulja is a magyar nyelvet, legalább részben eloszlik a fülébe rágott sok előítélet s megtanulja becsülni a magyar földet. Példának hozhatjuk fel Tolnát. Éppen lapunk egy illusztris barátja figyelmeztet: Az ottani lelkes tanitó- ság gyönyörű eredményt ért a magyarosítás terén s mikor magyar huszár- ság állomásozott ott, általános volt a magyar szó a nép között is, mert a mulatni szerető legénység nem igen törte a német szóval kerékbe a nyelvét, de ő hozzá alkalmazkodott a „Liszi“ meg a „Bábi“ s a tisztikar is jobban részt vett a társas életben. Most azonban más élet van Tolnán. A jobbára horvát uhlanus legénység teljesen visz- szavonul s ha elvegyül is a nép közé, a társalgás legfeljebb német. így aztán megáll a magyar szó terjedése, mert a tisztikar sem igen tud magyarul, s bármely gavallér, derék is egyébképen, biz nem sok hasznára válik a magyarositás ügyének. Gondolni kellene tehát valaniit. A magyar nemzeti eszme legszebb kedés mellett az elnyomottnak vélt ifjú óriások regényes védelmezése szerepel, mint indító ok, persze a legtöbb esetben alaptalanul. A csöndes polgári foglalkozás, a lelki- ismeretes kötelessógteljesités, — az a roman- ticizmus ezen képviselőinek filiszterség; a házastársi hűség — idejét múlt dolog; azt tartják, hogy az ilyen házastársak a megszokás, az előítéletek i’abjai; hanem a szabad szerelem, a házas élet szentélyébe való betolakodás s annak foldúlása: ékes tollú magasztalokra talál bennök, mert az regényes dolog, az az egyéni erő, nagyság, akarat érvényesítése, a conventionális mindennapiságon való erőszakos túlgázolás — saz ilyen egyéniség mindig imponál. Hány ártatlan lelket mérgeznek meg igy, ki tudná megmondani! Ily szépszinü, de mérges illatú virágot, a romanticizmus ily fattyúhajtását találtam nem régiben is egyik előkelőbb napilapunk (Pesti Napló) egyik czikkirójának fejtegetésében. A czikk kiindulási pontja az volt, hogy a francziák Lamartine-nak, a íran- czia lyra egyik legkiválóbb képviselőjének, az édes-bús szavú poétának szobrot akarnak állítani Bourget-ban; azonban a szoborra, óh borzalom! nem a szeretőjének, hanem törvényes bitvestársának reliefképét akarják ráilleszteni. Ebbe a névtelen czikkiró, a romantikus históriák kedvelője, s a szabad szerelem lángoló szószólója, nem tud és nem akar belenyugodni, s elnevezi azokat az urakat, a kik a költő múzsáját, — igy nevezi szeretőjét, Elvirát — ily mellőzésben részesítik, pervertált agyú smokkoknak, erénycsőszöknek, a kik az erkölcs szószólóivá tolják fel magokat és bontális kíméletlenséggel ki I akarják erőszakolni a madame Lamartine reliefképét. Szerinte ez megengedhetetlen, j mert Elvira tette Lamartine-t költővé; ő I gyújtotta lángra a költő szivét s az irodalom „Méditations poótiques“-et s a „Nöuvelles méditations poétiques“-et neki köszönheti, j mig a feleség elsorvasztotta a poézis virágait a költő szivében. Ám az irodalomtörténet tanúsága szerint ezek az állítások csak részben felelnek meg a valóságnak. Az igaz, bogy az Elvira iránt érzett szerelme tette Lamartine-t először j költővé s az 1820 márczius havában meg- | jelent Méditations e szerelemnek állított halhatatlan emléket (bár igen illetékes franczia j irók azt állítják, hogy a Méditatioris-ban a ! költő Elvira neve alatt két különböző nőt és szerelmet olvasztott össze, u. m. a nápolyi öböl és a bourget-i tó emlékeit); de az már nem igaz, hogy „a feleség, a második nő egyenesen elsorvasztotta a poézísnak azokat a gyöngéd fehér virágait, a melyeket Elvira ! fakasztott a költő lelkében; mert férjhez menetelével gazdaggá tette a költőt, a ki attól fogva . . . megszűnt igazi poéta lenni. Ebben az időben Írott munkái gyászos vergődésének jelei.“ Mindez nem felel meg a valóságnak. Nem, mert Lamartine 1820. junius 6-án kelt ; egybe, hosszú, szinte reménytelen epedés után, feleségével; 3 év múlva, 1823-ban jelent meg a Mórt de Socrale és a Nöuvelles Méditations poétiques, 1830-ban a Harmonies poétiques et reliqieuses, 1836-ban a Jocelyn, 1838-ban a La chute d un Auge. Föltétlenül áll, hogy Lamartine összes müvei közt az első, a Méditations a legkedveltebb : az egyszerű, tiszta, őszinte hang és érzés ezekben a legmegragadóbb; de másfelől az is áll, hogy Lamartine későbbi darabjaiban ; roppant haladást mutat; a Harmonies-ban, a Jocelyn.-ben oly erő, oly gazdag inspiratió . nyilatkozik meg, a mely hiányzik a Médita- tions-ból. Ha első kötete legjobban tetszik, annak oka részben az is, hogy később a költő már terjengős lett, sietett, s dicsőségében elbizakodva minden műgondot elvetett magától. A mi gazdagságát illeti, arra elég annyit mondanunk, hogy Lamartine örökös ! pénzzavarban élt s nyomorban balt meg, pedig a felesége hozományán kívül két gazdag nagybátyjától is örökölt, — s mégis, 3 évvel egybekelése után kénytelen volt előre pénzt venni fel megirandó költeményeire s az eladott verseket utólag megirni. így jelentek meg a Mórt de Socrate és a Nöuvelles Méditations, — s ezek mégis remek müvek, telve ragyogó^ lapokkal; az utóbbi műben j 4—-5 kiváló szépségű szerelmi költemény van : a Chant d amour, fiatal feleségéhez, csupa dallamosság, a Chant nocturne csupa elragadtatás, — de legragyogóbb darabja a kötetnek a Crucifix. A Harmonies vallásos
