Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-29 / 17. szám
2 1905. április 29. társadalmi bajok orvoslására okosan felhasználjuk. Ne feledjük azonban, hogy a kuruzslás, ráolvasás semmit sem használ, szuronyok hatalmával meglehet szüntetni ugyan a sziv minden keserűségét, de a korogó gyomor éhességét csillapítani nem lehet. Lám az alföldi munkás zavargások folytán alkotott egy pár gazdasági törvény megtermetté gyümölcsét; az elégedetlenség, ha végképen meg nem szűnt is, de legalább már nem olyan hangos s egész országot besiró annak «a jaj szava. Nagyon helyes a kormány oly fajta szocziál-politikája is, mint a melyről már megemlékeztünk, hogy például az itt környékünkön levő ala- pitványi birtokok parczellázására is hajlandóságot mutat. A nép kezébe juttatott minden talpalatnyi föld, nemcsak egy karéj kenyér a földhözragadtaknak, de magának az államnak is uj adó-alap s keresetforrás. Csak hogy még itt sem szabad megállapodni. Nem csak földmivelésügyi érdekeinkkel kell törődni, ipartörvényünk is igazán sürgős reformokra szorult. Az a legnagyobb hibája ennek, hogy sem az iparos, sem az alkalmazott nem találja meg benne a maga óhajtott védelmét, mert egymáshoz való viszonyuk, kötelességük legfeljebb csak óhajtó módban, de nem precíz szaba- ! tossággal van meghatározva, a minek oka azután az, hogy munkaadó, munkás az önbiráskodás eszközéhez folyamodik, ezért van az a sok érdek összeütközés, a minduntalan okkal és oknél— kül kikitörő sztrájk. Vegyük például a most Budapesten folyó kömives sztrájkot. A műépítészek karteljét munkásaikkal szemben, igazságos ember nem ítélheti el. Elvégre az önvédelem még abban az esetben is jogosult, ha a támadó mondhatok. Pedig az imént a férjem is arra biztatott, hogy legyek ön iránt szívesebb. Lovag, (savanyúan mosolyog.) Nő. Talán ez sem tetszik? Lovag. Valóban, ez nem tetszik. Legyen ön szívesebb biztatás nélkül. Nő. Ma igen szép idő van. Lovag. Teremtőm! Ön mindig az időről beszél, mikor pedig jól tudja, hogy számomra nincs addig szép idő, mig ön elutasit. Bizony, bizony nekem jobb volna nem élni. Nő. Megint kezdi! Lovag. Kezdem és végezem. Isten vele. Engem többé nem lát soha. Nő. (ijedten) Hova megy ? Lovag, (szórakozottan.) Azt még magam sem tudom. De az bizonyos, hogy nem lát többet. Nő. Ne tréfáljon. Féijemet megölné a bánat, ha önt nélkülöznie kellene. Lovag. Csak a férjét? Nő. (tétovázva) I-i-i-gen. Lovag. S önt ? NŐ. Engem ? Lovag. Igen. Nő. Hagyjuk ezt. Lovag. Tehát Isten vele. Többé sohasem lát. Nő. Az nekem rosszul esnék. Lovag. Ezt nem hihetem, mert elutasit. Nő. Én ? Lovag. Igen. Nő. Csalódik. Lovag. Maradjak tehát ? Nő. Oh édes Istenem, hát persze, hogy maradjon . . . hiszen a férjem is úgy i.karja. KÖZÉRDEK életét veszíti. A műépítészek is ilyen önvédelmi harczot folvtatnak, mert az előző sztrájkok alkalmával már jó részben kénytelenek voltak teljesíteni munkásaik kívánságait — kivéve talán a 8 órai munkaidő megadását — de kőmiveseik ismét fokozott kivánságok- kal zaklatják őket. Hja, de édes Istenem, ha ez minduntalanul igy megy, akkor a szolid vállalkozás az épités terén Magyarországon egyátalán lehetetlenné válik. Ki biztosíthatja a vállalkozót, hogy a reális számítással, de elég tisztes haszonnal elvállalt munkájára, a munkások túlkapásai miatt egész vagyonát reá nem fizeti? Hiszen a sztrájk, ha rendzavarással, izgatással nem jár, nem büntethető cselekmény s a munkához legfeljebb csak úgy terelhetők vissza karhatalommal a renitens munkások, ha előzőleg szerződésileg kötelezték magukat a munka teljesitésére. De akkor is: van az ilyen munkának haszna és áldása ? Felsőbb bíróságaink ugyan vis majornak mondták ki a sztrájkot, az építész tehát talán megszabadul az épités be nem fejezése esetére kikötött bírság fizetéstől, de hát magát az építtető közönséget ki kárpótolja? Szóval sürgős tanulmány tárgyává kell tétetni ezeket az ipartörvények hiányosságából származó bajokat is s törvényhozásilagpreoizen meghatározni a munkaadó és munkás egymás között való viszonyát, kölcsönös kötelességeiket, mert ma a közigazgatási hatóságok is igazán csak jó belátásukra vannak utalva, ha a felmerült vitás ügyekben dönteniük kell. Lehetne talán az országot bizonyos kerületekre felosztani s a munkabérek és napszámok minimumának megállapítását a hatóságokra vagy legalább ellenőrzését bízni ? Bizonyos tekintetben ugyan zsebkérdés ez már s azt hozhatják fel, hogy az állam nem „jóléti bizottmány“ — De annak kell lennie. Ha I kiszabja saját tisztviselőinek, hogy ennyiből, meg ennyiből kell megélned, az sem lenne valami óriási magánjogi sérelem, ha a munkaadó és munkás egymáshoz való viszonyának tüzetes meghatározásánál, ipari ágak szerint szó esnék a munkabérek minimumáról is. Sok igazságtalanságot szüntetne meg az és sok keserűségnek elvenné a mérgét, ha a munkás egy minden tekintetben modern és méltányos munkás törvény oltalma alá helyeztetnék, mert bizony bárhogy szépitsük a dolgot, a szegény embert még az ág is huzza s a számitó speculació nem egyszer kizsákmányolja saját önös czéljaira a kézimunkás ember nyomorúságos és megszorult helyzetét. B. I. Szekszárd csinosodása. Az ember már igazán nem tudja, hogy mi lesz a rendezett tanácscsal. A belügyminisztérium megható és aprólékos gondossága kétségkívül nemes és jó szándékból történik, de végre is azt a hatást kelti, hogy a rendezett tanácsra még igen sokáig kell várni. Hej pedig, ha ott fönn tudnák, mennyi mindent várunk mi a rendezett tanácstól, akkor talán nem késlekednének oly sokáig. Mert most úgy vagyunk, hogy semmit sem csinálhatunk vagy csinálunk abban a reményben, hogy a rendezett tanácscsal mindent meg fogunk csinálni. Hogy mi lesz az a minden, azt most még nem lehet tudni, de kár is volna a történendőknek elébe vágni, mégis talán alkalomszerű, ha Szekszárd csi- nosodásáról a rendezett tanács létesülése előtt is gondolkozunk. Lépten-nyomon olvassa és hallja az ember, hogy a rendezett tanácsnak igen-igen sok dolga lesz. Nap-nap után hallja az ember 3. jelenet. Félj. Kedves nőm, ha nem csalódom, önnek igen jó kedve van. Nő. Nos igen, kedves férjem. De ha én nem csalódom, önnek igen rossz kedve van. Férj. (durván) Igaza van. Nő. Akkor Isten önnel. Elmegyek sétálni s mire visszatérek, talán nem lesz olyan nagyon rossz kedve. Férj. (durván) Itthon fog maradni! Nő. (csodálkozva) Én ? Férj. Igen. Nő. Ha szabad kérdeznem, mié t e szokatlan hang? Férj. E szokatlan hang ? Nő. Igen. Férj. (ünnepélyesen) E szokatlan hang azért van, mert ön, ön asszonyom megfeledkezik arról, hogy nekem hűséget esküdött. Nő. (nevet) Uram, ön megbolondult. Férj. Lehet, hogy én megbolondultam, ön pedig belebolondult az én barátomba, abba a majomba . . . barátja az ördögnek, nem nekem. Többé ne lássam a házamban. Érti ezt asszonyom! Nő. Nem értem. Férj. Pedig ez világos, (zsebéből egy levelet vesz elő és átadja feleségének) Olvassa. Nő. (olvas, aztán a levelet megvetéssel eldobja.) Sajnálom, hogy idáig jutottunk. Ön inkább hisz egy becsületemet meghurezoló levélnek, mint nekem. Ismétlem, sajnálom, hogy ennyire jutottunk. Azt hiszem, hogy ezt én nem fogom kibírni. Férj. S ba nem fogja kibírni, mit fog csinálni. Nő. Azt hiszem, hogy visszatérek a mamához. Érti uram ! ? Férj. (szórakozottan) Nem értem. Nő. (büszkén) Csodálom. Ön felszólít engem, hogy barátjához legyek szives s mikor szives kezdek lenni, akkor ön adja a féltékenyt. Uram ön igen furcsán gondolkodik. A legfurcsább pedig az, hogy a névtelen levélnek hitelt ad. (Cseléd jön és bejelenti a lovagot.) Férj. Mit csináljunk most ? NŐ. Bújjék a függöny mögé s hallgassa meg beszédünket. (A férj elbújik.) L jelenet. Lovag. Asszonyom, bocsásson meg, hogy alkalmatlankodom, de kedves férjétől egy levelet kaptam, melyben eltilt a háztól. Fölvilágositást szeretnék kérni. Nő. (hidegen) Azt hiszem, hogy a levél elég világos. Lovag. Igen. Elég világos. Csak azt szeretném tudni, hogy ön is egyetért-e a levéllel. Nő. Magától értetődik. Lovag. Akkor hát . . . Isten önnel. Nő. Isten önnel. Lovag. Utolsó szava ez? Nő. Ütolsó. (A férj előrohan a függöny mögül.) 5. jelenet. Férj. Drága angyal, édes feleségem, bocsáss meg . . Kedves barátom, ne haragudjál . . . Nem utolsó szavunk ez. Maradjunk tovább is jó barátok. (Függöny.) Fazekas Endre.
