Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-12-23 / 51. szám
2 KÖZÉRDEK 1905. deczember 23. városi uj temetőbe'is eljutottam, szinte megdöbbenve láttam, mily rohamosan telik az a legutóbb még pusztán állott terület! Egészen a budapesti — rákoskeresztúri — uj köztemető' „gyors j tempóját“ juttatá eszembe. Érdeklőd- tem tehát a hivatalos számok iráni és valóban elszomorító igazság tűnt elém. Közismeretit tény, hogy a halálozási arány — általában — a nagyvárosokban a legrosszabb, ahol az emberi szervezetet a modern élet ezer olyan veszedelme koptatja, amit a civilizációtól távolabb esó' vfalilíl nem ismer. Mi — ami ezen nagyvárosi veszedelmeket illeti — bátran falunak tekinthetjük magunkat és mégis, mit mondanak a kérlelhetetlen számok? Az 1896-tól 1904-ig terjedő' kilencz év hivatalos adatait összegezve, ezen időben — átlag — 416 ember halt el évenkint nálunk, ami (15.000 lakost véve alapul) 2-77 százalék halálozást jelent évenkint! (Egybehasonlitó tájékozásul megjegyzem, hogy a legújabb adatok szerint Párásban 2 249, Becsben 2-244, Londonban 2 14, Berlinben meg pláne csak 2 09 az évi halálozási százalék.) A mi kis elmaradt, falusias életű városkánk tehátO-52 1-0-68 százalékkal nagyobb halálozási mutat, mint Europa legnagyobb, több milliónyi lakost számláló metropolisai! Pedig ezen években semmi nagyobb- mérvü járvány sem háborgatta lakosságunkat. Ellenvethetné valaki, hogy a mi halálozási arányszámunkat a »belenez-közkórház« növeli oly nagyra, ahol igen sok vidéki ember hal el, aki már betegen jött ide, gyógyulást keresni ; de ezzel szembesítenem kell azon tényt, hogy az említett nagyvárosok haláleseteiben is bennfoglaltatnak az ottani kórházak halottjai s hogy ott, a számos kórház- és gyógyintézetben még sokkal nagyobi) területről — (egyik-másik hiresebb intézetben az egész világról) — tódulnak össze a gyógyulást kereső betegek s igy ezen észrevétel azon városokat épiigy érinti s igy az összehasonlítás mindenesetre megengedhető! És a nagy halandóság e képét még szomorúbbá teszi azon, ugyancsak hivatalos adatokból merithetó' észlelet, hogy városunkban a születések száma is (daczára az összlakosság némi szaporulatának) év r öl-évre fogy, el annyira, hogy mig 1896-ban az anyakönyvi hivatal még 450 születést jegyezhetett, addig e szám 1904-ben már 360-ra apadt, pedig ezen születési számokban is benne vannak a kórház szülészeti osztályán világra jött gyermekek, akik tehát tulajdonképen jobbára vidékiek! Semmi lényeges bevándorlási szaporulat, sőt kivándorlás, nagy halandóság s végül I egyre csökkenő születési szám mellett valóban nehéz remélni a lakosság számerejében rejlő, belső fejlődési képesség azon izmosodását, mely városunk igazi fellendüléséhez nélkülözhetetlen. Mit tegyünk tehát e bajok orvoslására? Már fentebb jeleztem: törekedjünk minden erőnkből a köz- egészségügy javítására és e czélból a különböző sok szép terv és felmerülő eszme közöl valósítsuk meg mindenek- elölt és minden áldozat árán azokat, melyek e legfontosabb érdekünket, életszükségüuket, a közegészség- ügyet szolgálják. Messze túllépné mai czikkem feladatát, ha részletesen kidolgozott javaslatokkal állnnék elő; hiszen lesz még erre idő és alkalom, itt és másutt; de rövid vonásokkal mégis érinteni szeretnék nehány főbb kérdést. Az első volna a köztisztaság. Tudományos pozitivitással megállapított tény, hogy amely városban a köz- tisztaság emelkedett, a halandóság lényegesen csökkent. De nem is lehet máskép. Aki tudja — s ma már minden- iskolásgyerek tudja — mennyi bacillus leselkedik és hány betegség mosolyog csábitóan reánk a tisztátlan piacz szemetében heverő gyümölcsvagy más, nyers élvezeti czikk mögül, az nem csodálkozik ezen. Ott van a köztisztaság gúnyjára a betegség és »közpiszok« katonája, az e lap hasábjain már többször emlegetett pénteki koldus is, aki szétkilincseli a nyavalyákat a városban. Vagy ki ellenőrzi valaha, hogy a tifusz- vagy vörheny- beteg házból nem hordják-e piaczra ■— orvosi tilalom daczára — a tejfölt, a vajat és egyéb veszedelmet? Nézzünk egy más képet. A difteritisz-beteg kapujára kiragasztjuk a vörös ezédulát, hogy senki a beteghez be ne menjen, de ki és mi gátolja meg azt, hogy a betegség az utczára, közibénk ki ne jöjjön ? A beteg öblöget; a kibukott vizben ott úszkálnak a fertőző, rosto- nyás czafatok és a környezet nyugodt lélekkel önti ki a mosdótál veszedelmes tartalmát a nyitott folyókákba, mely egyenesen az utczára vezet, ahol a szomszéd gyerekek gondtalanul tánczoltatják bele csigájokat a szennyes, mérges lébe; azután a piszkos csigát zsebre dugják, egyenesen oda a zsebkendő mellé, amit minduntalan orrukhoz, szájukhoz emelnek. Persze, fedett csatorna, vizöbli- téses kanalizáció kellene, hogy ily bajoknak útját álljuk, de ez vízvezeték nélkül lehetetlen. Hát a por, az az iszonyatos nyári por, megölője a görhes-, megrontója a még ép tüdőnek! Megölője fának, fűnek, virágnak, mindennek, ami él. kivéve a bacillust, ami vigan nyargal a porszem hátán tüdőnkbe ! Ez ellen is csak a viz, a vízvezeték nyújthat védelmet. S hol van az üdítő árnyék, ami alatt nyaranta napszurás veszedelme nélkül is szabad levegőt élvezhessünk? Hol? A kaszinó-kertben (ott is csak éjjel!) De a kaszinóba csak 300 tag jár, a városban pedig 15.000 ember lakik. Hol hőseinek ezek? Ott, ahová szomorú, árnyékszegény viszonyaink kénytelenitik őket: jól elsötétített, dohos, földes szobákban, ahová a napsugarat soha be nem eresztik, hogy baktérium ölő erejével meg ne semmisítse — ismét — a bacillust, amely oly buján tenyészik a nyirkos falakon, a téli hurut idején bőven teleköpködött, földes padozaton. Valóban. fordított élet! A szobát, a lakást elzárni az éltető és fertőtlenítő erejű napsugár elől és ott hűselni, mint egy pincze- béka, künn pedig elveszni hagyni minden árnyas fát, amely alól élvezet és üdülés lenne a nyár azon éltető melege, mit igy csak nyűgnek és gyötrelemnek tekintünk. Napsugaras lakás és árnyékos kert helyett mi kriptaszerü lakások- és naptól kiégett kertekben élünk. S mindezt — már az utóbbit — ismét csak a vízhiány okozza! Vizet tehát nekünk, vizet mindenekelőtt; jó, éltető, tiszta, egészséges, baktériummentes és bőséges vizet és inkább kevesebb bort, akkor majd talán a minősége és ára is jobb lesz és több pénzünk lesz a vízvezeték megvalósítására! Mert vízvezeték kell ide és nem ártézi kút. A »Közérdek« 50-ik számában Tóth Károly műszaki tanácsos ur igen szépen kifejtette, hogy ártézi kút, fúrása minő kilátásokkal jár a mi vidékünkön. Nem látom, hogy higgadt, tárgyilagos megfontolással sok biztatót lehetne kiolvasni belőle. Az ártézi kút csak ott jó megoldás, ahol könnyen és olcsón lehet hozzájutni s ahol más — tökéletesebb — megoldás nincs. Egy-egy telep, vállalat vagy fürdő czéljára elegendő és felette jó lehet, ha egy-^gy ilyen megbizliató kutból szerezhetik be a szükségletet, de nagyon kétlem, hogy — ha oly mélységekre kell lehatolnunk és olyan bizonytalanok a kilátások — vájjon gazdaságos módszere ez a kérdés megoldásának? Feltéve ugyanis, hogy sikerülne 20 - 25.000 korona költséggel egy bővebb vizű — mondjuk pl. 50—100 köbméter napi vízmennyiséget szolgáltató ártézi kutat létesiteni, úgy a {nem tulböven számított) 700 köbméter napi szükségletet véve alapul, 7—14 ilyen kútra volna szükség városunkban a teljes szükséglet fedezésére s ez már 140—350.000 korona beruházást képviselne, nem számítva persze a minden utcza- és modernebb házat felölelő vezetékhálózatot, ami nélkül az egész kérdés a nagy költség daczára — úgy hygienikus, mint technikai szempontból — csak tökéletlenül volna megoldva. Ilyen nagy költséggel azonban talán már a Sió- Sárviz-csatorna mentén is megépitTüdobategsegek, hurutok, szamár köhögés, skrofulozis, influenza ellen számtalan tanír é* orvos által naponta ajánlva. Minthogy értéktelen utánzatokat is kínálnak, kérjen mindenkor „Koche“ eredeti csomagolást. F. IIoflfiBaan-La Roche A Co. Basel (Shje). 99 Eoehe“ Kapható onroai rendeletre a gyógyszertárak- ban. — Ára tlvegenkint 4.— korona.
