Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-11-04 / 44. szám
6 KÖZÉRDEK 1905. november 4. ják, ezek általában magukévá tették az eszmét és elhatározták, hogy e tárgyban a megyei törvényhatósági bizottsághoz az alispán utján kérvényt intéznek. A kérvényt azzal indokolják, hogy a gyámpénztári pénzek a megye minden részéből folyván be a központba, méltányos, hogy az azoknak kezeléséből járó előnyöket a megye vidéki, jól'vezetett pénzintézetei is élvezzék. K. M. J. SZÍNHÁZ. Folyó évi október hó 28-án a Fecskefészek czimü operettet adták elő. Irta Or- donneau. Sok tapsot nyert Báthori, a jeles komikus, ki Andre Balivet diák szerepét játszotta sikeresen. Tánczának sokat nevettek. Túri Mariska és Bandi Rózsi, valamint Vagoné Berzsengi M. ismét kitűntek. Jó volt még Vágó és Márkus. Miskey jól énekelt. A lőcsei fehér asszony 29 én került színre. Énekes színmű volt e darab, 7 kép ben, Jókai hires regénye után. A darabban Vágóné Berzsenyi M. (báró Andrássy Istvánná), Lőrinczy Erzsi (Korponainé Géczy Julianna), Vágó (Fabri- czius), Kiss Pista (Andrássy István), Lendvay Ferike (Ferkó), Miskey József (Korponai) tűntek ki leginkább, de jobbára kisebb szerepeikben a többiek is valamennyien helyt álltak. A diszmagyar ruhák is szépek voltak. 30- án a Madarász operett került színre, j Szilágyi Dezső sok tapsot aratott. A szereplők mind jól játszottak. 31- én Smolen Tóni bohózat nagy de- ; rültséget keltett a telt ház előtt. Ez a darab tele van politikai vonatkozásokkal, amelyeken a közönségnek eziránt fogékony része nagyon ; jól mulatott. Az előadás különben elég jól sikerült, közönség is szép számmal volt. November 1-én a Csizmadia mint kisértet énekes népszínmű adatott elő üres ház előtt, mit a szomorú ünnep okozott. Mindamellett jól játszottak. Sass István csizmadiamester Szilágyi Dezső volt, ki igazán művésziesen játszott. Nagyon jó volt Miska csizmadia inas, Eöt'i P. Béla, Vágó István (Kallósi molnármester). Lenduai is igen kedves volt. 2-án a 76-ik cs. és kir. gyalogezred j zenekarának közreműködésével János vitézt adták. A zenekar kitűnő játéka mellett sokkal jobban kidomborodtak a darab szépségei. A ház, daczára, hogy a darab harmadszor került színre, zsúfolva volt. Úgy látszik, közönségünk hovatovább megérti a derék igazgató áldozatkészségét. A katonai zenekar itt tartása nagy áldozatába kerül Szilágyi Dezsőnek, méltányos dolog lenne tehát, ha a nagyközönség még nagyobb kitartással támogatná az életrevaló társulatot. Az is czélszerü ujitás lenne, ha a hölgyek kalap nélkül jelennének meg. Most már mindenfelé igy van ez, Szekszárdon is igy kellene lennie, mert ha az ember kalapkirakatot akar látni, akkor nem színházba megy, de divatáru üzletbe. CSARNOK. Őszi estén. Csendes, őszi estén Egyediil bolyongok, Idegen vidéken . . . Hejh ! volt egykor nékem Vidám kis otthonom : Kincsem, büszkeségem! Volt egy kicsi hajlék, Hol meghúztam magam Boldogan, csendesen; Most tudom siratni, Mikor nem törli le Könnyemet senki sem. NÉMETH PÁL. Válasz egy barátom levelére. Nyájas levélben azt írod nekem, Ugyan írjam meg, hogy mi van velem, Hogy van az, hogyha néha dalolok, Mindig szerelmet zengnek a dalok 9 Magyarázhatom én ezt te neked: Szerelem nélkül úgy sem értheted . . . Nem tudhalod, hogy a vers balzsamír S az ember, ha szerelmes, verset ir. Ha győz, akkor a mámortól dalol, Mert a mennybe jár, ott fenn, valahol. Ha nem győz, szidja hiú álmait S szerte szórja — reménye szirmait . ■ ■ Én is agy vagyok, ennyi az egész. Szivem egy édes tavasz-ébredés, Benne a virág, nyíló rózsalő, Minden gondolat, remény . . . tőle nő' Egy angyalarcz a napja, a napom, S akkor se nyugszik, hogy ha éj vagyon. S a melegségtől, mely reá ragyog, Minden kis virág nyílik, fakadoz. Innét van aztán, hogyha dalolok. Mindig szerelmet zengnek a dalok, Mert a szerelem, bárha csak remény, Maya is egy szép zengő költemény. SZABÓ GÉZA. Pista bácsi lopót termel. Az öreg, kit különben csak Pista bácsinak ismer mindenki, — úgy a 60 felé ballagott már. Ősz haja, szakálla bizony sok szép időt megért, a szőleje is kipusztult azóta, mert az átkozott franczia féreg tönkre tette. De kifogott rajta. Uj médiásán, először vaddal ülteté be becsülettel szerzett hegyháti telkét, aztán apránkint beojtogatta őket szépen és az istenadta palánta oly sokat ígérőén bontogatja rügyeit, úgy zöldéi, hogy Pista bátyánk már tavasszal tisztogatta egyik hordáját — majd tele lesz az friss borral az őszre. Szóval szépen fejlődött a szőlő. Amint az öreg kora tavasszal kiköltözködött a tanyába, egész nyáron többé haza sem nézett, legfeljebb, ha ünnepnapon. Már a harmattal a tőkék között járt-kelt, igazgatta őket; egy-egy hiányzó karót vert fel az árva tőke mellé, az itt-ott feltűnő burjánt kitépdeste ... nagy szeretettel bíbelődött ott egész nap s csak késő este tért nyugovóra, akkor is tán szőlőfürtökről álmodozott. El is dicsekedett ám boldognak, boldogtalannak az ő kis birtokával. Behívta őket, végigvezette a rendeken s ha hallott egy két elismerő szót, csak úgy hízott az örömtől. Ilyenkor kövér, napsütötte areza jóságos mosolyra derült, kissé félrébb vágta megviselt kalapját, kezeit összetéve két hüvelykujja egymást kergette . . . Elégedett volt az öreg. Csak még egy hiányzott teljes boldogságából — nem volt lopója. Mivel szívja majd a hordóból a borocskát, hogy izlelitőül vendégeinek nyújtsa azt? Mert bátyám uram nagy leiinészet embere volt s ki nem állhatta a bádog- vagy épen az üveglopót, hiszen az apjának s a nagyapjának is töklopója volt s most úgy elsajnálta a derék szerszámot, amikor az utolsó termés elfogyása felett való elkeseredésében a falhoz vágta. Ő ugyan nem hívta lopónak, mert olyan urasan nem tudja, aztán meg nem is akarja, hanem úgy közönségesen hébér-nek. Hát szerzett is hébérmagot Pista bácsi, mert mindenkitől kérdezte, hogy tud-e valami jó fajtát, juttatna-e neki, érdemes-e a termése ? Végre a Német Jóska, aki amilyen hosszú legény, ép olyan nagy kópé, — hozott neki. „Nézze Pista bátyám — mondotta, mikor valami jófélét vitt hozzá, — ez oly kitűnő mag, hogy párját ritkítja. Szépen fölfut a fára, akkora hébérek lógnak le róla, mint a fejem. Milyen jó helyen van itt ez a diófa a tanya előtt! Ha erre fölszalad, akkor lesz ám termés.“ Mondott még valamit, hogy7 nem tudom én micsoda uraságtól kapta, ahol csakis ilymnt termesztenek. És az öreg megköszönte szépen. El- rakogatta a magot, két-három fészket is ültetett a nagy diófa alá, ápolgatta — úgymint a szőlejét. A szép tavaszi idő hamar életre hozta a drága veteményt. Zöldéit, leveleket hajtott, nőtt-nőtt, de nem akart futni, nem kúszott fel a fára. „ I’.ecsapták kendet“ . . . Szól egyikmásik szomszéd, aki látta szorgalmas munkában izzadni az öreget. „Eh, te bolond! — veti vissza félvállról — nem tudod te, hogy micsoda különös fajta ez.“ De azért neki is szeget ütött a fejébe. Vagy tán ennek nem is kell fára futni, bizonyára rosszul értette. A Német Jóska meg biztatta, hogy minek hallgat mindenféle ember szavára, hiszen már kezd nőni a nevezetes héber; várja ki a végét legalább. Csakugyan nőtt. A nagy levelek alatt itt is, ott is meghúzódott egy, épen úgy nézett ki, mint akár a tök. Megnőtt szépen mind, valamennyi s Pista bácsi hiába nézegette fejcsóválva, — bizony mind tök maradt. A szomszédok kaczagtak, a Jóska gyerek a markába nevetett, az öreget meg elfutotta a méreg és bizony jó volt elinalni a hires nevezetes mag hozójának. Mikor elmúlt első haragja, lecsendesedett egy kevéssé. Ekkorra már a drága palántának se hire, se hamva nem volt, szétszórta úgy, hogy a végítélet napján is bajos lesz neki egésszé lenni. A Német Jóska pedig nem azért volt nagy betyár, hogy az öreget ne tudta volna kiengesztelni. „Látja kend, Pista bátyám, nem akartam ám én magát félrevezetni.“ „Eredj odébb azzal a palántahurczoló fekete lelkeddel“ — mordult reá s csak villogó szeme mutatta már haragját. „De csak hallgasson meg“, kérte tovább a gyerek, „hiszen van nekem igazán oly hires, uraságtól való magvam, de látja egy helyen tartom a magokat s véletlenül el tévesztettem. Most látom, hogy a másik cső mót adtam oda, hanem itt van helyette a másik, ez lesz az igazi.“ Valamit értelmetlenül motyogott az öreg, de azért elvette az igazi magokat s most ezeket ültette el a következő tavasszal. A szőlő pedig dúsabb termést igéit, mint tavaly. Már tényleg itt volt az ideje, hogy legyen valami a hóhér termésből ; mert az ősszel úgy kért kölcsön, pedig Isten látja lelkét, hogy nem szívesen és inkább csak csapon eresztette a habzó kedves italt. Ha elvégzé napi munkáját, megtörölve izzadt homlokát, leült a tanya előtti padkára s nézegette a hatalmas diófát, képzeletében már himbálta a szél azokat a szép, hosszú szárú, literes hébéreket . . . De hajh ! minden öröm csak múló ezen a világon. Hiába öntözte, karózta minden este, reggel, nem futott az átkozott jószág, azaz hogy futott, de a földön szerteágazva. Úgy a nyár vége felé kezdtek szépen érni, de bizony a szárnak nincs semmi nyoma s gömbölyödött, egyre gömbölyödött . . . A Jóska legény hiába volt legény, nem mert közeibe menni a tanyához, félve kerülte el. Később másokkal arra ment. — Hát ebadta fattyú, minek adtál nekem dinnyemagot — kezdte az üreg a szidást, fűszerezve éktelen mondásokkal és bizony ilyenkor úgy elváltozott máskülönben mosolygós kerek areza, hogy a szomszédok is csak nagyot néztek. Úgy tartották vissza, hogy valami szerszámot a fejéhez ne vágjon rá- szedőjének. Dult-fult hát az öreg mérgében, még szomszédjaihoz sem szólt. Némán hibelődött ültetvényével. Azonban sokáig nem tudott haragot tartani, memsokára megeredt a szava s elpanaszlotta ismerőseinek, hogy őt, 60 éves ősz ember létére igy megcsufolták és pedig egy haszontalan tacskó, egy suhancz ... Már-már kezdett belenyugodni a végzetbe, hogy majd másfelé néz hát magért. Egyszer is úgy szedegelődött a tanyájában, mikor az a Német Jóska, — aki amilyen hosszú legény, épp olyan nagy kópé, beszólt hozzá. „Pista bátyám !“
