Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-02-04 / 5. szám
1905. február 4. 3 kölcsönt fizettek vissza a felek s leginkább a járkálással járó sok szekatúra miatt. Egy év alatt az árváknak adott kamat 5 4 százalékról 44 százalékra szállott alá. Tessék kiszámítani, hogy 3 és fél millió árva vagyon mellett mi az árvák vesztesége? S mibe kerül még majd az államnak, vármegyének, vagyjobban mondva az árvák vagyonából előállott tartalék alapnak, ha az árvaszéki előadók, a tőlük elválaszthatatlan számvevőséggel közvetlenül nem érintkezhetnek? Az ülnökök, ha valamit megtudni kiván- nak, akár fogatot tartsanak, annyit kell informáczióért bolyonganiok, vagy a sok írásbeli tudakozódás miatt el kell hanyagolni egyéb dolgaikat. Kell még két uj állás. Megakad az egész gépezet. Hát ezen a sajnálatos állapoton j okvetlenül segíteni kell. Ha már kivihetetlen az, hogy az árvaszék szorosabb összeköttetésben legyen az általa nélki'llözhetlen számvevőséggel, a közönség kényelmére azon kell munkálni, hogy legalább az állam- pénztár, pénzügyigazgatóság és a mellé | rendelt számvevőség egy fedél alá kerüljön. Lapunk zártakor örömmel érte- , sülünk, hogy erre meg van a kilátás. A m. kir. pénzügyminiszter elvben hozzájárult, hogy a pénzügyi hivatalok együttes elhelyezésére ajánlatot tett Diczenty családdal az építkezésre nézve a további tárgyalások megkezdessenek. Kell, hovv ezek a tárgyalás /k ! eredményre vezessenek! Az oknélkül sokszor lekicsinyelt ; pénzügyi tisztviselői személyzet megérdemel annyit, hogy tisztességes hivatalhelyiségekben morzsolja le életét, a nagy közönség pedig megkövetelheti, hogy ha már fizetnie kell, hasonló szekatúráknak kitéve ne legyen A miniszter kétségtelen jó indulatáért pedig hálás lehet nemcsak a hivatali személyzet, hanem az egész KÖZÉRDEK város közönsége is, mert egy uj palota- szerű épülettel gazdagszik városunk. S a többi hivatalok, intézetek ? Biz azoknak meg kell várniok, mig az ő miniszterüknek jó indulata is cselekvésre érik . . . Mi itt magunktól nem szoktunk a sa- j ját érdekünkben cselekedni — semmit! A tisztviselők lakáspénze. Szekszárd, 1905. febr. 4. Igen tisztelt Szerkesztő Úr. Becses lapjának legutóbbi számában ismét egy életre való gondolatot vetett felszínre. Értem a tisztviselőtelepről szóló közleményét, mely széles körökban élénk visszhangra talált. Adr:á az Isten, hogy az ige testet öltene, de félő, hogy az úgynevezett szalmatüz megint csak ellobban, és marad minden a régiben, mint ez már szokásos Szekszárdon. A tisztviselők csakugyan szánalmas állapotban vannak itt, pedig mint a czikk említette, az intelligenczia túlnyomó többségét a hivatalnokok alkotják, s valóban itt költik el fizetésüket. S la az e!ég volna! Nem is emlitem a hallatlan piaczi drágaságot, de azt már kénytelen vagyok felhozni, hogy a tömérdek jótékony "czélra való gyűjtés, a számtalan egyesület és egyéb társadalmi terhek, a melyek más városokban a polgárság vállaira szoktak nehezedni; itt csupán a tisztviselők nyomorifására vannak, a kikről mindenki tudja, hogy háztartási kötelezettségeiknek is alig képesek megfelelni esekély jövedelmükből. De hagyjuk ezt. A lakásokról akarok beszélni, s a lakbérekről. Hallatlan az a nyomorúság, a mi itt a lakásviszonyoknál tapasztalható. A tisztviselő teljesen ki van szolgáltatva a házi urak szeszélyének, önkényének. Ha a hivatalnok fizetését emelik, a házi ur emeli a lakbért, s ezt könnyen megteheti, mert tudja, hogy igen nehéz más lakást kapni. A tisztviselő fizet, a házi úr pedig nevet. Es kérdem, nem szörnyű dolog-e, hogy alacsony, nedves, bárom négy szobás lakásért 5—6 száz korona bért keil fizetni Szekszárdon. Szekszárdon, a hol nyáron tűrhetetlen a por, máskor a sár; a hol jó vizet nem lehet inni, a hol tiszta vizben nem lehet fürödni, a hol szégyenletes a világítás, a hol a vasúti közieked s kétségbeejtő, szóval a hol minden falusias, csak az árak drágábbak, mint bármely más nagy városban. A lakásviszonyok a tisztviselőteleppel (ha ugyan lesz belőle valami) nem fognak teljesen megjavulni, mert a hivatalnokok legnagyobb része nem fog házat építtetni még akkor sem, ha a város olcsón engedi át a szükséges telkeket. Mondjuk, hogy 10—15 család építtet, de vájjon mi lesz a többivel? Igaz, hogy a telep létesülésével 10—15 lakás megüresedik, de a kisebb javadalmazású hivatalnokok ezeket a lakásokat nem bérelhetik ki, mert lakáspénzükből nem futja, s a házi urak nem lesznek hajlandók engedni, s akkor is csak annyi bért fognak kérni, mint ezelőtt. Vagyis a lakáspénzre tovább is rá kell fizetni, a minthogy a legnagyobb rész most is többet fizet, mint a mennyit kap az államtól. Itt volna már egyszer az ideje, hogy a tisztviselők összeálljanak, s bajaikat egy memorandumban összefoglalva előterjesztenék az illetékes hatóságoknak, és kérjék, hogy lakáspénzük fölemeltessék, mint ez más városokban már régen megtörtént. Itt volna már egyszer az ideje, hogy a hivatalnokok kérelmezzék Szekszárdnak ama városok közé való helyezését, a melyekben magasabb a fizetéssel járó lakbér. Nem hihető, hogy az illetékes hatóság eme jogos kérés elől elzárkózzék, mert itt tényleg megvan minden föltétel arra, hogy a kérelem jogossága ellen ne lehessen kifogást emelni. Nem kételkedem, hogy Szekszárd minden hivatalnoka egyetért velem e tekintetben. Fizetésünket sanyarúan rendezték, s nincs rá valószínűség, hogy Hamarosan megrendezik úgy, a hogyan eredetileg tervezve volt. Legalább annyit kapjunk, hogy ne kell jen 100—200 koronával többet fizetni olyan gyászos lakásokért, a milyeneket más városokban féláron meg iehet kapni; itt pedig kénytelenek vagyunk elfogadni, mert örül nünk kell, ha egyáltalán lakhatunk a saját pénzünkért. Maradtam hazafias üdvözlettel Sz. G. A „Kubinszki“ és „Peesovies“- világ Tolnaváumegyében. Irta: Bodnár István (Folytatás.) Perczel Móricz felfüggesztése és per alá vonása természetesen még jobban felizgatta a vármegye közönségét. Különben az uj követeket: Döry Gábort és Perczel Istvánt a diétán is szemrehányással fogadták. „Hol van Csapó és Bezerédj?a kiáltozták feléjük. Az országgyűlési ifjúság pedig macskazenével tisztelte meg őket.“ A fáma aztán * Kálmán Dezső ev. ref. lelkész közlése. nak találtatott, hogy a művészeknek első sorban szolgáltasson tárgyat. Nem is a mi erkölcsi fölfogásunk szerint ked megítélni az ő műalkotásaikat. Nem szabad felednünk, hogy több mint kétezer év választ el tőlük bennünket, ami elég arra. hogy egészen más világnézet és erkölcsi fölfogás fejlődjék ki. Ok különben is a természet ölén élő nép voltak. Mindenben a természetesség vezérelte őket és amint se irodalmukban, se államéletükben nem volt semmi természet- ellenes, úgy művészetükben is minden téren a természetest tartották szem előtt, ennek hódoltak és ennek köszönhetők páratlan műalkotásaik. A rátermettségen kiviil a bájos környezet hatása alatt, az élet mindennapi gondjai között is, eszüknek és szivüknek találtak ideális, magasröptű táplálékot. Az ő fantáziájuk szüleményei a múzsák, a művészeteknek kilencz, bájos női képviselői. Szerintük ők oktatták az embereket mindenre; ők voltak életük egyetlen vigasza: ők adtak sóhajokat fájdalmaiknak és hangokat örömeiknek ; az ember csak egy tehetséget kapott az égtől, az isteni költészetet és a megbecsülhetetlen ajándékot ők adták az embereknek. Egész neveltetésük a múzsák és istenek kultuszából indult ki. Nem is csoda, ha annyi szépet látva, hallva és tanulva, a müveit görög nő arczán, hangján és szivében volt valami a múzsákból, akik egész lényét a báj fényével ragyogták be. Midőn lesütötte hosszú szempiiláit, melyeknek árnyéka lerajzolódott hófehér arczára, a komoly Melpomene múzsát személyesítette ; de midőn fölemelte szemeit, a mosolygó Tha- liát varázsolta elő. Fekete haja olyan volt, mint a jáczint virág s termete hasonlított a delosi pálmához ^ nem csoda, ha a múzsák tudós társaságában a legszebb dolgokkal táplálva eszét és szivét, mindennap több és több bájjal birt; óvakodott a túlzástól, mely megrontja a jóérzéket s kérte Minervát, a böl- j csesség istennőjét, hogy adjon neki okossá- j got, amely természetünkben létrehozza a mérsékletet, amely nélkül minden hazugság. Fiatal nők ünnepi alkalommal liliomhoz hasonló ruhát öltöttek magukra, melyről azt tartották, hogy az illedelmes grácziák csatol ják össze keblükön, akik a kellemet és bájt átszármaztatják reájuk is. Mezítelen lábaikat lenge szalagokkal fonták kürtil s tűvel tűzték össze hajuknak illatos fürtjeit. íme az antik görög nő ideálja, a régi pogány világ széplelkü szülötte. Szép vallásuk nagyban elősegítette fantáziájuk és müérzékük kifejlődését. Hym- nusokat énekeltek Dianának, a vadászat istenasszonyának, aki pálma alatt született a tengeren mozgó Delosz szigetén. A hattyúk, hogy enyhítsék anyjának fájdalmait, hétszer kerülték meg énekelve a bájos szigetet. Az ő énekük emlékére találta fel Apolló a hét huru lantot. Szerették, mint a nymphák és grácziák a folyók partjait, a ligetek árnyát, a züldelő, üde és sötét erdőket. A lánykák borostyán- koszorúikat, a vadászok ijjaikat Dianna oltárára akasztották és fehér szarvast áldoztak a csend királynőjének. A természet ölén s az erdőkben járván, sokat emlegették az öreg Pánt, az erdők istenét, aki mikor a vén Silenusszal, a szatyrok atyjával tánczolt, semmi sem fékezhette vakmerőségét. Vallásos borzalommal lévén eltelve, minden mozdulat, minden zaj csodának, valamelyik isten közellétének tűnt föl előttük, .főleg féltek az erdők mélyében Faunustól, ettől az erdei istentől, akinek abban telt kedve, hogy az em bereket az erdő mélyében ijesztgette. Szerintük a dal hatni szokott a halandókra és az istenekre egyaránt; még a fehérbe öltözött és a világ aranytengeréu ülő párkák, az ember életfonalának fonói, gom- bolyitói és elvágói is szívesen hallgatták a sferákuak, az éneklő csillagoknak karénekét: igy beszélte ezt Pythagórász, akiről pedig azt tartották, hogy érintkezésben van az olympusi istenekkel. A bölcsességükről hires görög törvényhozók oly szépnek tartották a zenét, hogy Törvénynek nevezték. A szép ének hangjai mellett, hogy ne jutott volna eszükbe minduntalan a múzsák és szirének énekversenye, melyet az Alpheosz folyó partján tartottak, amikor a szirének dalban legyőzetve a múzsáktól, kénytelenek voltak letenni szárnyaikat. Vallási énekeik oly tárgyuak voltak,
