Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-08-05 / 31. szám
31. szám. Szekszárd, I. évfolyam Szombat, 1905. augusztus 5. TOLNAVÁRMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS GAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP. Ibv/feg'jelenails: rrxi23.c3.en. szorxx'ba.toi^.Kiadóliivatal: Széckenyi-utcza 140. szám. TELEFON-SZÁM : 22. Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Hirdetések legjutányosabb számítással, díjszabás szerint. Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN. Főműnkatárs : HAUGH BÉLA. Kiadja Báter János nyomdája Szekszárdon. Szerkesztőség: Széclienyí-uteza 10S5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. ELŐFIZETÉS : egész évre 10 kor., félévre 5 kor., negyedévre 2 kor. 50 flIL NÉPTANÍTÓKNAK, ha az előfizetést egész évre előre beküldik : 5 kor. A vármegye. Az első magyar nemzeti király felséges gondolata: a vármegye, századokon át megőrizte sajátságosán nemzeti vonását, specifikus magyar mivoltát. Ma sem kasonlit ez sem az angol kauntihez (County), vagy sckireshez, sem a franczia depart’mán-hoz (de- partement), annál kevésbé a porosz vagy nem tudom milyen német agyvelőben fogant Regirungs bezirkékhez, megmaradt tipikusan magyar intézménynek, csakhogy, mig keletkezése első századaiban inkább a népnek, alsóbb nemességnek volt védelmezője a hatalmas oligarchákkal szemben, addig a XV-ik századtól kezdve divatba jött beolvasztási kísérletek ellenében mindenkor megmaradt a fügét mutogató vasmaroknak, a szabad és független Magyarország erős védbástyájának, az alkotmányosság utolsó menedékvárának, amely elől még mindég szégyenszemmel kullogott vissza a nyilt erőszak, rejtett támadás s tisztelni tanulta a félelmes magyar jelszavakat, a „ne bántsd a magyart“, vagy a még nyomatékosabb „eb ura fakó“-t. Az ősi vármegye alatt nem csupán I az országnak közigazgatási kerületekre való széttagoltságát, adminisztrativ beosztását kell tehát érteni. Sajátságosán hatalmas, nagy horderejű intézmény ez, mert a vármegye karaktere éppen azáltal domborodik ki, hogy nem csak kizárólagosan önkormányzati különítmény, nem is az állami omnipotencia gondolkodás nélkül való végrehajtó közege, de azzal, hogy megmaradt az úgynevezett politikai hatásköre is, a felirati kérvényezési jog mellett a törvénytelen adó beszedése s az ujoncz- állitás megtagadásának sarkalatos joga, reárakódott, hogy úgy mondjuk az egyéniségnek bizonyos zománcza, bizonyos férfias karakter, szava nem egyszerű szó, de súlyos argumentum, a védelem, a dacz erős ökle, amely nyomot hagy, ahova csap, — éppen ezért a vármegye ma is olyan megbecsülhet- len garancziája a magyar alkotmánynak, a mint volt ezer esztendeje. Mennyit döngették pedig már ezt a hatalmas erősséget, de csak gyengíteni tudták, porba dönteni nem. Kiállotta a hatalom, a nyers erőszak nyilt ostromát, titkos cselvetéseit, a fondorlatok, megkerülések száz és száz rejtett aknáját; lelkiismeretének az erkölcsi narkotizálással, az etetéssel,, itatással, megvesztegetéssel való elal- tatását, de az ősi vármegye az utolsó pillanatban, mielőtt végkép megfoszthatták volna — férfiúi díszétől, felébredt, nem kellett több, csakhogy félálomban egyet rúgjon hatalmas sar- kantyus czizmájával . . . Mint a kígyónak méregfogait, úgy szedegették el lassanként a vármegyéknek bölcs előrelátásból, önvédelemre odakészitett fegyvereit ... A nemzet a fegyveres ellen- állhatásnak az egész világtörténelemben egyedül állott jogát önként eladta ama bizonyos — tál lencséért, a nélkül, hogy legalább a lencsét megkapta volna. Mézes szó, a császári trónról lemosolygó kegy, a donaciók, a hatalmas borravalók elkábitották, megszédi- tették még a legerősebb koponyát is, a magyar szolgává aljasult, ledobta ősi gúnyáját, elfeledte nyelvét, rizsporozta a haját, kendőzte a lelkiisme- j rétét, de végkép még sem tudta elfeledni nagy nemzeti múltját. Nem | csak hogy felébredt, de most, már talpra is állt, az élet, a haladás friss levegője csapta meg, feleszmélt., ujjá- ! született. A vármegyéknek még- el nem kobozott jogai, ezek az elavultnak, TjXECZA. Tanunk csak egy pár vad virág . . Tanunk csak egy pár vad virág volt, S egy árva csalogány, Hogy azt a titkot elsusogtuk Azon az éjszakán. Nem tudtak ők se róla semmit, Hogy boldogok valónk; A tiszta égről egy pár csillay Mosolygott csak reánk. A két kicsiny csillag az égen Mióla szét futott: Mit szenvedek távol tetőled, Azt még te sem tudod. Sokat beszélnek . . . Sokat beszélnek rólam, néked Kegyes szemforgatással, Hogy elszakítsanak szivemtől, S kössenek össze mással. A mi gonoszság a világon : Mindent nyakamba vetnek, Csak egyről nem szól soha senki, Hogy mennyire szeretlek. BORSOS ISTVÁN. A szép boszorkány. (Egy boszorkáuyper adataiból) Irta: Patakg István. (Folytatás.) Elhurczolták Andrást. Harmadnapra azonban ugyanazon pandúrokkal együtt kergette a hires Villám Danit. Kisült, hogy Villám Dani egy az | Andráshoz feltűnően hasonló, de más ember. — Ha az öcsém nem volna Bercsényi j uramnál tárogatós, azt hinném, hogy ő az a Villám. De a mi családunkban nem volt ; még lókötő. András Szemes körül szorongatta a lovas betyárt a pandúrokkal, őrült düh vett ; rajta erőt megfogni azt az embert, a ki ő hozzá és az öcscséhez mer hasonlítani és ki igy csúffá tette őt. A hol most a vasúti sínek vannak, mocsaras hely terült el, melyben jó búvóhelye volt minden vadnak, még ha ember volt is. A Balatonban végződő óriás mocsár ideiglenes tartózkodási helye volt a szomszéd Zala erdőségeiből vendégszereplésre átrándult betyároknak és buvó helye volt a somogyi betyárembereknek, a kik a társadalmi renddel ellenkezésbe jönnek. András jól ismerte az egész óriás mocsarat, tudta, hol és merre lehet benne a Balatont megközelíteni, s ki tudta kerülni azokat a helyeket, a honnan nincs visszatérés. De ismerte a környéken az embereket is, a kik előtt éppen olyan ismeretes volt a mocsár. Erővel munkára hivatta tehát ezek egyrészét, a kik aztán két-két fegyveres pandúr kíséretében nyomultak a mocsár rengetegébe. András maga ment egy olyan utón, a melyet a többi nem ismert. Irányuk volt a mocsár közepéből felszálló füst, a hol a betyárok teljes biztonságban érezték magukat. Azon a helyen néhány fa kínlódott s körülötte elég terjedelmes térség volt, a hol a fáradalmakat lehetett kipihenni s az ételt a szűrökből feltálalni. Azon a helyen lobogó tűz mellett ez alkalommal négy sors-, illetve pandúr üldözött betyár volt. Iszogattak, eszegettek, de látszott, hogy még vártak valakit. — Ez a Villám még bajba hoz bennünket, dörmögött egy nagybajuszu. — Kivágja az magát. — Elhiszem, de hátha ezen a nyomon az üldözők is utánna jöttek. — Ne féltsd te őt. Egy kicsit még időzik a menyecskénél, aztán ide jön s átmegyünk a Bakonyba. Ki tudja mikor jöhetünk ismét erre ? ! — De haliga .... Jön már. Távolról éles fütty hallatszott. Megszokott jele az érkezőknek.
