Közérdek, 1905 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-22 / 16. szám
1905 április 22. (H Szekszárd, I. évfolyam. \ „KÖZÉRDEK u HÚSVÉTI MELLÉKLETE Húsvéti gondolatok. r „En pap vagyok, prédikálok.“ Itt a husvét, prédikálok husvétot: feltámadást, örök életet. Most azonban nem a bibliából veszem föl a leczkét. Veszem a természetből, az életből, az ész szavából, a sziv érzéséből. A természet nem ismer megsemmisülést, hanem csak átalakulást. Az elégés, a rotkatás nem megsemmisülés, hanem csak felbomlás, hogy az elhamvadó, elrothadó részek, parányok, elemek uj alakulásoknak, az elhaló élet nj életnek legyen szülője, bölcsője. Az anyag örök életű, megsemmisit- hetlen. De kilégíri-e ez az észt, a szivet? Ha biztositott házad leég; mit mondanál hozzá, ha a biztosító társulat nem fizetne, mert házadból egy parány nem semmisült meg? Megnyugtat-e halálos ágyadon, vagy szeretteid koporsója mellett a gondolat, hogy tested, testük porrészei uj szervezeteket fognak alkotni, bárha színes, illatos virágokat is a sirdomb felett? Lehet ez tárgya a költészetnek, de ki nem elégit.. A kikeletben a természet újra ébredése is csak szomorú gondolatokat, érzelmeket támaszt az észben, a sziv- ben. Nem az elmúlt tavasz és nyár éled fel az idén. A mi elmúlt, vissza nem jő. »Tűnnek évek, jönnek évek, esthomályra fény derül, A leszállóit esti csillag reggel újra fölkerül. De az ifjú szív kihervad, \tele kéj é3 szerelem. Nem hozhatja vissza többé semmi földi kérelem.« BAJZA. Hát az élet? A szülők élnek gyermekeikben. Az egyén elhal, de a faj megmarad. De a lélek és a sziv az egyén számára követel örök életet. Vigasztalás ez a szerető sziveknek ? Hisz a szülői, az apai-anyai sziv az övéivel óhajtana élni, nekik, velük örvendeni és ha már meg kell halni: az egyéni életnek megsemmisülésébe sokkal könnyebben belenyugodhatik az, a kinek nincsen senkije, mint az, a ki szeretteit hagyja itt örökre. A költő szerint: „A derék nem fél az idők mohától, a koporsóból kitör és eget kér.“ De kitörhet-e a koporsóból és érvényesitheti-e eget követelő kérését? — kérdi az ész és a felelet lesújtó, tagadó. Folytatja a költő: „Érdemét a jók, nemesek s jövendő századok áldják.“ Tehát a nagyszellemek holtuk után is élnek műveikben s az utókor emlékezetében. Ez sem örök élet! Ha fennmarad az alkotás, de nem az alkotó; ha él az emlék, de nem te, a kiről emlékeznek. És mily keveseknek adatik, hogy ezer, száz, vagy csak néhány évre kiható művet alkothassanak? Az az emlékezet is csak olyan, mint az úgynevezett örök lámpa, mely csak addig pislog, mig élnek azok, a kik olajjal táplálják, vagy mint a fejfa vagy márvány, érez síremlék, melyet addig diszitenek koszorúk, mig azok a kegyeletes kezek, melyek írissekkel váltják fel a hervadókat, maguk is el nem száradnak. „Minden test olyan, mint a fű és az embernek minden dicsősége mint a fűnek virága: ha a szél által megyen rajta, nem lészen többé és nem ismeri többé azt az ő helye“ — mondja a zsoltár és igazat mond. Emlékezetben élni egy ideig a halál után — ehhez az sem szükséges, hogy ember légy. Elhullott állatodról is megemlékezel, ha kedves jószágod volt; sőt élő lény sem kell, hogy légy: szegény vén öreg, elkopott-sza- kadt kabátjáról is megható szavakban emlékezik a költő. Emlékezetben élni: árnyék élet: a Léthé vizén túli, visszaemlékezés nélkül való öntudatlan, tétlen élet — de élet-e ez ? Pedig az emberi lélek és sziv életet követel! „Eget kér“ — hogy ott legyen élete és tudja is, -érezze is, hogy él. Ez az élet — az egyéni élet. Hozzá még hogy emlékezzék is múltjáról és lássa félbenmaradt munkájának folytatását. Galvani lássa, hogy az általa felfedezett erő nemcsak béka- ezombokat hoz rángásba, hanem kocsikat hajt, beszédet közvetít világrészek között; Guttenberg lássa a rotácziós sajtót és a pór, ki lóval nyomtatott s lapátjára támaszkodva várta a szelet, hogy elfujja a polyvát, lássa szérűjén a trüszkölő gőzcséplőgépet, mely unokái számára zsákba önti a búzát, mely oly tiszta, mintha galambok válogatták volna. Ilyen életet kér, követel az ember. Megmosolyogjuk azokat a naiv embereket, kik halottjaik sírjába ételt-italt raknak, pedig ez annak a mindnyájunkkal közös sejtelemnek, hogy holtunk után is élünk s azon kívánalomnak, hogy élni akarunk, kezdetleges nyilvánulása. És itt, megszegem adott szavamat. Azt mondtam, nem a bibliából veszem fel a leczkét. Pedig oda szorulok, mert természet példája, élet tapasztalása, ész gondolkodása, sziv érzelme csak képet ad, kívánalmat, kérdéseket támaszt, valóságot, kielégítő feleletet nem nyújt. Egy tudós csillagvizsgáló kiszámította, hogy a világűrben itt meg itt egy bolygónak kell lenni, de nem látta. Tökéletesítették a mesz- szelátót és megtalálták, meglátták azt a bolygót. A léleknek messzelátója a hit „Olyan dolgoknak bizonyos mutatója, a melyek nem láttatnak.“ A kijelentés e messzelátóban a gyűjtő kristálylencse és a visszaverő tükör. „Most látunk a hit által, mint egy homályos tükör által.“ „Eldobjuk-e a messzelátót, mivel tán nem egészen saját szinében, hanem szivárvány színekben mutatja a valódi tárgyak körvonalait? Hiszen a tudomány éppen e spektrum színeiből fejti ki a millió mértföldnyi távolságban levő égi testek alkotó elemeit! A kijelentés, az írás szivárványszerü szinezései adják meg tartalmát a jövendő életnek. A húsvéti ur zarándoknői hallották az angyal szavát : „Mit keresitek a holtak közt az élőt, nincsen itt, feltámadott“ — de nem ez nyugtatta meg őket, hanem ez: „viszontlátandjátok őt“. És viszontlátták. Az emmauzi tanítványok csak akkor ismerték fel, ki volt az, ki velük vala, midőn a kenyeret megszegő. A kételkedő Tamásnak megmutatá keze sebhelyeit. Tehát, hogy ő az és nem hiú káprázat látománya, hanem valóság. Zárt ajtókon át is megjelen közöttük és eltűnik. Az ő sirontuli teste nem a régi — hanem megdicsőült test és az ő egyénisége mégis ugyanaz. Tovább tanit, int és rendelkezik: tehát folytatja félbeszakadt munkáját, íme, tehát ez a jövő élet, a valódi élet, az egyéni élet és csak ez elégíti ki a velünk született vágyat az örök élet után. És ilyen feltámadást, ilyen örök életet igér nekünk a husvét. Lágler Sándor. Vörösmarty Mihály levele* A „Közérdek“ t. szerkesztőségének lekötelező felhívása, hogy húsvéti számába dolgozatot küldjék, éppen a Wesselényi-dombormű kegyeletes fel* Csapó Vilmos kir. kamarás ur tengeliczi levéltára nagy kincset őriz a történetírás számára. Kézirat gyűjteménye megbecsülhetetlen a maga nemében. A Csapó Dánielhez, Tolnavármegye hires alispánjához oiszágos nevű emberek által ir ott számtalan levél értékelbetlen kutforrás a történetíró számára. Kész örömmel közöljük tehát Vörösmarty Mihálynak eme még ismeretlen levelét, s már most jelezzük, hogy Csapó Vilmos kir. kamarás ur lekötelező szívességből nemsokára ismét érdekes iratok közlését kezdjük meg. A Kubinszki és Pecsovics világból hátramaradt kortesnóták ezek, amelyek élénk világításban tüntetik fel az akkori alkotmányos harezot s nemcsak kortörté- netileg, de irodalmilag is érdekes adatok. A szerk.
