W. Kovács András - Valentiny Antal: A Wass család cegei levéltára. Kolozsvár 2006.

saját iratörökségükhöz, de az idősebbek még nem fogytak el annyira, hogy a régi koncepció legfontosabb feladataira ne formálhattak volna fiatal kutatókat. Az 1975 és 1990 közötti időszakot az egyre kíméletlenebb nemzetiségi elnyomás ugyan a vegetálás és a tetszhalál éveinek mutatja, de a kolozsmonostori konvent hiteleshelyi jegyzőkönyveinek vaskos kötetei 1990-ben, majd az Erdélyi Okmanytár első kötete 1997-ben jelezheti, hogy a medievista kutatás akkor is tovább folyt olyan ütemben, ahogyan akkor lehetett. Az Erdélyi Történeti Adatok (1993) és a levéltári ismertetők (2002) újraindítása, majd az erdélyi fejedelmek Királyi Könyvei (2003) közzétételének elkezdése már azt mutatja, hogy a sokat emlegetett koncepció megvalósítására újabb kutatónemzedék sorakozik fel. Ennek tagja W. Kovács András, a Wass-levéltár fél évszázaddal korábban elkezdett ismertetésének a befejezője is. A múlt után a közvetlen jelen és a jövendő levéltárügyi kérdéseivel is érdemes nyíltan szembenéznünk. A sorozat most megjelent kötete teljes pontossággal mutatja be a Wasslevéltár jelenlegi rendjét, minthogy a javasolható korrekciókra az ismertető nem kapott engedélyt. Ezért a könyvet használókra, levéltárosokra és kutatókra bízza, hogy saját tapasztalatuk alapján döntsenek olyan kérdésekben, miszerint lehet-e rendezésnek tekinteni a leltári célú puszta sorszámozást, illetve hasznos-e vagy káros az ország tudományossága szempontjából a kisebbségek történelmi iratörökségével kapcsolatban foganatosított discriminatio. Az ország történettudományáért felelősséget érző szakemberben, amíg ezt a könyvet lapozza, valósággal sorjáznak az évtizedek óta szőnyeg alá sepert kérdések. Pedig ezek nyílt és szakszerű megvitatása egyre sürgetőbb lenne. Abban teljes az egyetértés, hogy az ország történetkutatása számára biztosítani kell minden létező információ elérését. Az azonban már több szempontból is jogosan kifogásolható, hogy levéltárügyünknek a magyar és német kisebbség által megőrzött, valóban gazdag iratöröksége hasznosítására a kisajátításon kívül már közel egy évszázada semmi más elképzelése nincsen. Pedig a mindenáron való birtoklás tényéből korántsem következik automatikusan a tudományos felhasználás képessége is. Ehhez még több olyan feltétel valóságos teljesítése is nélkülözhetetlen, amelyek nem pótolhatók puszta kijelentésekkel. Nagyon időszerű lenne tehát, hogy indulatoktól mentesen őszinte, tárgyilagos mérleg készüljön az eddigi gyakorlatról, és a jövő levéltári teendőit (legalább a történeti korok anyagában) az ország történettudományának érdekei határozzák meg. A megszüntetés 1950-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület esetében alaposan átgondolt, nagyszabású és szakszerű levéltárrendezéseket szakított félbe és akadályoz mindmáig. Az állami kezelés időszakát legjobb indulattal sem lehet sülylyedő színvonalon való vegetálásnál többre minősíteni. E hosszú zsákutca nélkül ma bizonyára jóval több ismertető kötet állhatna a magyar források és témák iránt érdeklődő román kutatók rendelkezésére. Megalapozottnak tekinthető az a