W. Kovács András - Valentiny Antal: A Wass család cegei levéltára. Kolozsvár 2006.
tatás szabadságát, az anyagszolgáltatás szakszerűségét és a középkori okmánytár igényeinek minél színvonalasabb ellátását. Mindehhez azonban szükség volt a mára már szinte elfeledett Dani Jánosra is, aki az Erdélyi Múzeum-Egyesület anyagában, a második kutatónemzedék tagjaként szerezte meg azokat a történelmi és levéltári ismereteket, valamint kutatói gyakorlatot és munkaerkölcsöt, amelyeket az akadémiai együttesbe is közvetítve, lelkiismeretes munkájával maga is segített növelni az országos okmánytár szakmai értékeit. A levéltáros Dani János ugyanis fáradságos, szívós munkával feltárta, majd rendre le is fényképeztette az erdélyi levéltárakban található középkori okleveleket. Ezt követően pedig összegyűjtötte a szakirodalomból a magyarországi gyűjteményekben őrzött erdélyi tárgyú oklevelek jelzeteit. Ezzel lehetővé tette, hogy a kolozsvári Történeti Intézet csere útján azok fényképeit is megszerezhesse. Az ő fáradozásai nélkül aligha rendelkeznének a kolozsvári akadémiai kutatócsoport jelenlegi tagjai olyan másolatgyűjteménnyel, amelyben szinte minden ismeretes erdélyi oklevél fényképe rendelkezésre áll. Így válhatott napjainkra a román forráskiadvány erdélyi sorozata - az induláskor főként utánközlőből - eddig kiadatlan, új forrásanyagot tartalmazó tárházává Erdély középkori múltjának, melyet senki sem hagyhat többé figyelmen kívül. Az akadémiai sorozat erdélyi köteteinek eddig közöletlen szövegei is jórészt Dani János gondos átírásában gazdagítják a kutatást. Az erdélyi múlt kutatása terén bontakozó egészséges együttműködésnek egy csapásra vége szakadt 1974-ben, amikor a kommunisták a Román Akadémiát is megerőszakolták. Ennek során megszüntették az Akadémia levéltári gyűjteményeinek addigi tudományos jellegét és ezeket 1975-ben Bukarestben és Kolozsváron egyaránt a belügyi biztonsági szerveknek alárendelt Állami Levéltárak őrizetébe adták át. Ettől kezdve teljesedett ki és érvényesült az a szemlélet, mely a levéltárügyet nem a tudomány, hanem az államvédelem kizárólagos kérdéseként kezeli, és a kutatás akadályozását véli a levéltárvédelem egyetlen és leghatékonyabb eszközének. Az még magyarázható, hogy Románia, más kommunista államoktól eltérően, 1974-ben a szovjet rendőrállam levéltári gyakorlatának megoldásait tette kötelezővé saját társadalma számára. Az azonban teljességgel érthetetlen, hogy a kényszer megszűnte után évtizedekkel, az Európai Unió tagjaként is változatlanul fent akarja tartani az eddig is indokolhatatlan gyakorlatot. Ma már csak az nem látja, aki nem akarja észrevenni, hogy mindez valóságos merénylet az ország tudományos fejlődése ellen. Legfőbb kárvallottja pedig kétségtelenül maga a román történettudomány, holott a levéltárügy ilyetén való alakítása, állítólag, a história érdekeit lett volna hivatott szolgálni. Ezekben az évtizedekben olyan gyanakodó légkör alakult ki az erdélyi levéltárak körül, amelyik a magyar és a német kisebbség gazdag iratörökségének az ország történetébe való bevonása helyett éppen ezzel ellentétes irányban hatott. Ilyen körülmények között tovább nehezedett a magyar kutatók hozzáférhetése
