Ifjabb Kubínyi Ferencz: Árpádkori oklevelek 1095–1301. Pest, 1867.
ménynek (t. i. a történeti kutatások pólyáiból kibontakozott történetírásnak, mint az események művészeti simasággal lefolyó eleven tükrének) megfelelő művel gazdagíthassa irodalmunkat; az anyag, melyből készül, részben még az aknákban van, hová minduntalan le kell szállanunk, hogy szükségeinket fedezhessük, s itt is, mint egyébben, míg a munkafelosztás elve nem vétethetik teljes alkalmazásba, a dolgozó felváltva kézműves és művész tartozik lenni" (Magyarorsz. tört. I. köt. eló'szó) — s bár Szalay ezen szerény szavak daczára, a nagy mesterhez méltó remekművet hozott létre, mindazonáltal a munka, felosztás, melyet említ, a magyar történet-mívelés terén okvetlen szükséges, olyképen t. i. hogy történetírásunknak a hitelesség és teljesség azon fokára való emelése tekintetéből, mely — művészi feldolgozás mellett — a tökélyesített eszményt leginkább megközelíti — a történetbuvár ez időszerint első kötelességének ismerje, minden munkásságát a még ismeretlen s értékes történelmi anyag napfényrehozatalára fordítani, hogy legyen egyelőre kézműves ott, hol a művészet nélküle úgy is lehetetlen. A szerint, a mint a történetírás a kútfő-gyüjtés által föltételeztetik, s attól mint egészen különböző munkálkodás különválik — a kútfő-kiadó álláspontját is a történet-íróétól meg kell különböztetni. A történet-buvár, ha az illető kútfők hiteles és értékes voltáról meggyőződött, s azokat nem csupán saját tanulmányainak elősegítése végett gyűjti, de
