Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. I. 1001-1235. (Pest, 1860.)

nyában a legszigorúbb követelésekkel lépnek fel. Az egyes okmányok szerintök egyedül eredetiekből veendők , a közzététel oly pontosságai történendő, kogy mintegy magokat az eredetieket minden sajátságaikkal együtt elénkbe adja. Akadémiai tag Waltherr László urat, kiben a magyar irodalom hazai diplomaticánk egyik legavatottabb szakismerőjét tiszteli, köztünk egyszersmind ezen irány leghatározottabb képviselőjének találjuk. Okmányok gyűjteményei közzétételéről szó lévén, ő azt kívánja, hogy ezek az eredeti példányokról , gondos kézzel, pontos hívséggel adassanak; „de csak az eredetiekről és híven másolva; különben elvétik ezéljokat." (Figyelmező,. 1337.24. sz.) Ha ezen szavak ellenében azon könnyedséget tekintjük, melylyel nálunk okmányok nem ritkán tétetnek közzé, s melynek eredménye azután gyakran nem egyéb, mint Waltherr szavai szerint (u. o.) holmi „puszta másolatok után gondatlanul összeférczelve halommal nyújtott út-tévesztő adatok;" az előbb említett tudósok nézetének ellentétét látjuk. Csak abban nem nvughatom meg, ha valaki Fejér Györgyöt ezen utóbbi irány képviselőjének akarná nézni, mire Waltherr is hajlandónak mutatkozik. , r m Ugy hiszem, nem szükséges ezen utóbbi eljárásra nézve csak egyetlenegy szót is vesztegetnem. Maga magát itéli ez meg; s ha bár megengedem, hogy lehetnek esetek, melyekben okmányok hibás közzétételeit nem csak mentegetni, de igazolni is lehet: ily el járást még is elvileg követni, kárhozatos könnyelműség volna, melynek a tudomány körében legkevesbbé szabad helyt engednünk, mert a díplomatica főczéljaival ellenkezik. Erről tehát szó sem lehet itten. De azon szigort sem tehetem mindenkép magamévá,