Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. I. 1001-1235. (Pest, 1860.)

melyet előbb említettem. Nem tagadom, hogy az ezt követelő nézetnek van bizonyos belső jogosultsága; mennyiben t. i. az igazság minden történeti tanulmány főczélja, melyhez a kútfők kellő óvatosság melletti használása nélkül jutni nem lehet. De elvonva attól, hogy a kritikai szigor és pontosság azon mérve, mely kivántatik, csak eszmény , melyhez közeledni ugyan, de melvet tökéletesen létesíteni lehetetlen; ne felejtkezzünk meg arról, hogy szigor és potosság itt csak eszközök, melyek tehát a czél által, melynek elérése végett alkalmaztatnak, nyerik valódi jelentőségűket A feladat gyakorlati kivihetősége, azaz maga a lehetőség gyakran sokkal szűköbb határt jelöl ki, s a kritika kívánalmainak eleget teszünk, ha a történeti kútfők szövegét lehetőleg híven és a maga eredeti tisztaságában előállítjuk. Itt tehát egyedül eredeti szövegről és annak eredeti tisztaságáról lehet szó; azaz hogy tudjuk , mit mondani vagy

T tudtul adni a kútfő Írójának, különösen pedig az okmány szerzőjének volt szándoka. Magának az eredeti kiadványnak használása nem tartozik a tárgy lényegéhez; s valamint a classicai irodalom dolgában igen szegények volnánk, ha kizárólag csak azon műveket akarnók használni, melyek kiadásai a szerző kéziratának alapján történhetnek; úgy csaknem ugyanazt kell mondanunk a történeti kútfőkről , s névszerint az okmányokról is. Ámbár kétség kivül van , hogy, a mennyibén az lehetséges, magoknak az eredeti példányoknak minél pontosabb használása kivánatos és tanácsos is, mert ez természetesen a legbiztosb út és legczélszerűbb eszköz az eredeti szöveghez jutnunk. Névszerint a történeti okmányok kiadását és használásás illetőleg, nem tagadom, hogy az ú. n. graplúca is, mely azoknak betiijegyeivel és