Kővárvidék, 1913 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1913-08-24 / 34. szám

XI. évfolyam. Nagysomkut. 1913. augusztus 24. 34-ik szám.

KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE.

ElAficeléil ár:

Egész évr* . . . . 8 li Isegyfd évi* . 2 K

Fél évre .... 4 K Egyes szám ára 10 fillér

8ir a falu.. .

Egy elveszett háborúval fölér ennek az országnak a kára, s mi, itt a kőfalak közé zárt emberek, akik csak a veszedelmekről, a vizek áradásáról, a kalászok pusztulásáról kaptunk nap-nap után ijesztő híreket, azt hittük, ínség és nélkülözés fog reánk nehezedni. Mert úgy vagyunk mi, akiknek nincsen ezen a kerek világon többünk, mint egy íróasztalunk, vagy mint egy kicsiny darab papirosunk, amit tele Írunk betűkkel, úgy vagyunk mi, legyünk orvosok, ügyvédek, hivatalnokok, kereskedők, vagy akármik, akiknek normális időkben nem kell törődnünk a barázdával és a rajtuk felnőtt kalászokkal, s akiknek egyetlen egy mesgyéjük, egyetlen egy kalászuk nincsen, hogy amikor kalászok pusztulásáról hallunk hírt, nekünk is eláll a ié- lekzetiink és, — amikor feleszmélünk, — első szavunk éppen ugyanaz, mint a gazdálkodó emberé: mi lesz velünk? Bizony, mi lesz velünk? Nincs búza, nincs semmi. Minden, de minden drágább lesz, s mi már a mostani drágaságot is alig álljuk. Mert valamennyiünk sorsa, akik itt élünk ebben az országban, ott dől el a földeken, a kaszak éle alatt.

Ha lehet megnyugtatás ezekben a napokban, úgy a földmivelésügyi minisztériumnak most kiadott termésDecslése bizoFönzerkerztö: I»r. Uli«mby Viktor.

Felelőn ft/.erketr/.tő : Karn» Benfi.

S*«rkes*té*ég és ki«d<5hív»t*i. Nagysnmkut.Teleki-fér 843 MKliJELENIK MINKÉN VASÁRNAP

nyosan az. Sőt egyenesen vigasztalás az mindenki számára. Mert mi, akik csak a pusztulásról, a teljes romlásról kaptunk eddig képe», most ebből a jelentésből azt látjuk, hogy mérhetlen a kár, ami megnyomorított bennünket, egyes vidékeket évekre vetett vissza a természet haragos kedve, de nem lesz nyomor, lesz ennivalónk, meg fogunk tudni élni szerényen, összehuzódva. S olyan szerény emberek vagyunk mi, hogy ennek is nagyon, de nagyon örvendünk.

A magyar föld ősi ereje, termékenysége, áldott jósága megtart bennünket továbbra is. Mert ennek és semmi másnak köszönheiö, hogy a nagy esőzések, felhőszakadások, jégverések, árvizek, nagy szelek és hideg idő ellenére is lesz eleg búzánk, s- hogy amikor mi Ínségtől félünk, ez a föld akkor is közepes termést, hoz, s akkor is alig egy negyvened résszel lesz kevesebb a búzának, mint volt a tavalyi esztendőben.

Ilyenkor kell igazán éreznie mindenkinek, hogy mi ez a töld a mi számunkra.

És mégis, szomorúan látjuk, hogy éppen azok, akik elsősorban érzik ennek a tőidnek áldásait, akik ott nőtlek föl a földhöz közel, az ugaron, a mindnyájunkat megtartó barázdák mellett, kezdenek hüte- lenné vállni ehez a föidhöz. A falvak népéről beszélünk, — nem a misera plebs contribuensröl, amely messze idegenbe megy bányamunkásnak, hogy megszerezze a mindennapit, — hanem azokról, akik gazdák gyermekei, akik magukénak mondhatnak valamit, — ki többet, ki kevesebbet —• ebből a földből, akik nem mások napszámosai, hanem a maguk gazdái lehetnének. Ezek is mennek, hűtlenül otthagyván a földet. Mennek föl, abba az átkozott nagy városba, lesznek négyemeletes bérkaszárnyák zugszobáinak ágyrájárói, lesznek gyárt munkások, s önként, nem a nyomor miatt j hagyták ott a szelíd szellővel simogatott gyönyörű, selymesfüvü mezőket, a kalászokat, az egészséges, éltető levegőt, a csendes falut, hogy napszámosai legyenek piszkos gyáraknak zakatoló, süketítő, idegeket roncsoló gépek között, koromban, füstben. Vagy fel mennek oda »szolgálni«, cselédnek.

Nem lenne semmi baj, ha az erős fiuk és lányok azalatt, amig odahaza pihen minden munka, dolog után látva hónapokra mennek s aztán, amikor kinyílik a mező, mennének vissza megtakarított pár forintjukkal. S nem volna semmi baj, ha a lányok két három évi szolgálat után, száz, kétszáz forinttal visszakerülnének a faluba, ott férjhez mennének, s szülnék az egészséges, a főidet szerető gyermeket.

De nem fgy van!

Legények, akik felszabadultak Pestre

H foglyok.

Irta Szászné Gróez Gizella.

A piros kerti ernyő alatti olyan békés, nyárs- porgári nyugalommal szívta egyiptomi szivai- Kájat Káldor Emi!, mintha nem ő volna az a szigoiaroi rettenetesnek ismert kriminálista, aki vizsgálóbírót minőségben egyéni szabadság és vagyon felett korlátlanul és kérlelhetetlenül rendelkezett.

Barátságos tekintetű kék szeme semmit sem árult el abból, hogy lelkében olyan rekesz i t an, ahonnan m érzéscK ki nem szabadulnak az eilágyulás és rnegingathatósag számára. Rózsaszínű arca, kicsi, szőke bajusszal fedett szép metszésű szája még sejteni sem engedték, hogy egyedül csak hivatásának él, hogy a paragralusok rideg betűit szokta valóságra ébreszteni az igazság nevesen.

A szivarka füstje kékes-szürke felhőfoszlá- nyokban szállt a levegőben, melyet a lemenő nap refleksze aranyszínűvé festett; olykor egy-egy kígyózó karika alakult a füstből, amire aztán hivalkodva tette figyelmessé feleségét.

— Nézze, Gigi, megint sikerült egy karika.

— Dehogy is sikerült 1 Véletlenül lett,— rep- likázott az asszonyka, aki éppen egy makacskodó rózsaágot kótözgetett a bambuszkaróhoz.

— Na, jöjjön ide szorosan mellém, tegye fejét a váltamra, es ügyelje meg, hogy ha akarom, karikát luvok.

Az asszonyka befejezte a rózsa kötözgetését, a fölös kársat visszatekerte a gomolyagra és leült a megjelölt helyre s nevető arccal nezigette az urát, aki nagyokat szippantott a Írissen gyújtott szivarkából, Persze, karika csak nem akart kerekedni. Az asszonykából végre kitört a jókedvű, fékezhetetleu nevetés és évődú pajzansággal kérdezte az urától;

— Ugy-e még most sem akarja ?

No lassa, éppen most akartam, de maga mindent elront kíváncsiságával. Hat olyan rossz helye volt a a fejének, hogy nem bírta tovább itt tartani ? Pedig mintha e percek alatt visszatért volna a kedves múlt.. . Miiyen jól esik néha ápoi- gatni az illúziókat 1... De maga tele vau józan maliciával. Nem éiezte meg a szelid boldogság lépteinek közelgését. P'üstkankakra vágyakozott . . .

— És nem leltem lüstöt, hanem valóságot.

És már ott csüngött ura uyakán és szívesen

vállalta a csókokkal edesitett fordulatot.

Alig ötéves hazasok volték Kaldor biróék, de ma is olyan szeretet fűzte őket egymáshoz, amilyet sem a barátok, sem az ellenségek nem nézuek jó szemmel. Az asszonyról azt híreitek, Logy szerfelett félti az urát és azt kívánna, hogy miudig a szoknyája me.lett üljön. A férfiról pedig,

hogy csak azért szoknyahős, mert a vagyon az asszonyé, hát nem mer vele kikezdeni.

— Hanem aztán, ha ez az ember megunja a bilincseket és egyszer lerázza magáról, akkor lassítok csak, mi lessz, — jósolták azok, akik egyébiránt mindig kész partnerek — a ferbiire és a kvaterkázásra.

Pedig dehogy volt! Igazán, fitogtatós nélkül szerelték egymást. Nem érezték hiányát más ember társaságának. Nekiek ez az öt éf még mindig uj, meg uj gyönyörűségeket termett, amelyeket meg sem szoktak még, nemhogy meguntak volna. Gondtalan gyermekek módjára éltek : az élet játék volt nekiek.

Otthonában Kaldor levetette fagyos hozzáférhetetlensége álarcát és csak férj volt, udvarias, kedélyes férj az ő szép asszonya számára.

Feleségo — asszony volt. Mosolygó, állandóan derű t, üde, kívánatos asszony. Lelkét nem tépaszta meg a sors vihara. Az életnek csak fényes oldalait ismerte, tehát saját maga is fényt, jókedvet sugárzott, ezzel uralkodott egész kis világán, amelyben élt, amely körülvette, amelyben szinte-szinte uralkodott.

Csak a julikátura volt nebántsvirág az asz- szonyka előtt. Hét pecséttel őrzött titok, amelyről nem volt szabad sohasem- beszélnie.

Mindjárt a kezdet kezdetén — mint előrelátható ember — Káldor elővette az asszonykát.