Kővárvidék, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1912-04-14 / 15. szám

t X. évfolyam, Nagysomluif. 1912. április \L 15-ik szám. Főszerkesztő: I>r. Olsavszky Viktor. Felelős szerkesztő: Barna Benő, KÖZÉRDEKŰ TÁRSAD UAH HBTHAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. EíSfizetési úr: , . . . 8 K Negyed évre . . 2 K. . . . 4 K Egyes szám ára . 20 fillér ........................................... ' ' Sz erkesztőség kiadóhivatal. Nagysomkut,Teleki-tér 384 ItlE«J*0I,K A’IK !%81\»E.\ VA8ÍRIVAP félbemaradt egzisztenciák. Irta: Kajy Zoltán szegedi kir. t'-'rv. kiró. Kégi előítélet számba ment, de még mindig kísért ilyen néven beszélni az új­ságírókról. Nem is kell hálálkodni a fölött a gondviselésnek, hogy az ilyen felfogás és megjelölés már múlófélben van, hiszen maguk a hivatásos újságírók és a modern újságírás magas színvonala eredményezte, hogy az újságírás maga is életpálya. Élet­pálya, minden pályák között a legfensége sebb, mert ezrek és ezrek leikébe ülteti el az agyból kipattant és a nyomdafesték ál­tal láthatóvá vált betűk ezre és ezre a termékenyítő gondolatot, a megvalósításra alkalmas eszmét és hatalom, igazi nagy hatalom az újságírás, a sajtó. És mégis az egy Németországon kí­vül, széles e világon nem akadt kormány és törvényhozás, amely az újságírók szel­lemi munkájának értékét, viszonyát és hely­zetét tételesen szabályozta volna. És, lássék bár szégyenkezésnek, csak őszinte beisme­rés számba megy, hogy e rendetlen, de azért kultur névre számottevő államok kö­zött mi vagyunk az utolsók, a hol a leg­felsőbb bíróságnak egv felmerült esetben kimondott határozata az újságírók felmon­dási idejére a kereskedelmi és ipartörvény rendelkezéseit alkalmazta és a kereskedő­segédek és cégvezetők felmondási idejének analógiájára hathétben illetve három hó­napban alapította meg a felmondási időt. Pedig miről van szó? Komoly, szellemi munkát végző intelligens emberek egzis- tenciájáról. Méltán felvethetjük tehát a kérdést, hogy hol van a hiba. Az idők változásában, abban az eltelt 64 esztendőben, amióta az j 1848-ban a XVIII. leik két megalkották? A szellemi munka lekicsinylésében, amely új­ságkiadó és újságíró között csak gazdasági és üzleti jogviszonyt létesített ? Avagy ma­gának az újságírói gárdának szervezetlen­ségében, mikor mindez ideig nem volt ereje, képessége az oly régen felismert viszonyo­kon változtatni? Hiszen a magyai^sajtóíörvény epochalis kijelentése, hogy sajtó utján gondolatait mindenki szabadon-közölheti és terjesztheti, büntetőjogi felelősséget is állapit meg és a fokozatos felelősségnél fogva az újságíró érzi ezt első sorban. Hiszen a létért való küzdelem ádáz tülekedéséből az következ­nék, hogy az anyagi javakkal párhuzamosan a szellemi munka értéke, becse is emelked­jék és egészen kézen fekvő, hogy szerve­zett utón a méltányosságnál több, magának az igazságnak az erejével ható újságírói munka megfelelő anyagi javadalmazásban ! is részesüljön. És mégis! az idő kereke pereg. Tél ' után tavasz következik a természet rendjé­ben, korszakos átalakulások államok életé­ben, generáció generációt vált fel, a haladás, a kifejlődés forrása buzog eszméken és intézményeken, minden változik, csak ez a helyzet változatlan: az újságírók viszonya, helyzete az ma is, mint 64 esztendő előtt. Nincs senki, aki komolyan foglalkoz­zék ezzel a helyzettel, nem akad senki, a ki egzisztenciális kérdésnek tekintené a kérdés rendezését, előítélet köde, megítélés árnyéka lepi meg a félbemaradt egziszten­ciának vallott magyar újságírók helyzetét. A táplálkozásról. Az élet állandó folyamata a terme­lésnek és fogyasztásnak, erőnk és egészsé­günk az emésztés gyorsaságától függnek, testi és szellemi munka bizonyos mértékig életszükséglet. Betegségek, járványok, pes­tis és nyavalyák a túlságos fokú táplálko­zás következményei; a bűnösség helytelen, izgató táplálkozás eredménye, mig a nyo­mornak megfelelő táplálékhiány az oka. Az egészséget és az ezzel járó szint csak a mértékletességgel tarthatjuk fenn, a gyors fonnyadást és a korai öregséget narkotikus és bódiló italok élvezete idézi elő. A húsnak van a legnagyobb tápláló ereje, különösen pedig a vadhúsnak, amely Ä „KővárviJék“ (áreája. R féítékenyságrő!. Nincs kinzóbb lelki betegség a féltékenység­nél. A megbántott szeretem a balál ; a féltékenység több, mert az a halál (élelme ! lla megcsalatluní«. kijátszanunk, a nemesen érző kellel bizonyos ön­uralommal elviseli a mély rétiét; — de a félté­kenységet még a legedzettebb lélek sem képes legyőzni. Különben a féltékenységről, ép úgy mint a szerelemről tömérdek sok okos dolgot s elvétve sok hitetlenséget összeírtak már. Dumas teszem azt mondja, hogy a ki igazán szeret, az nem félt; ergo, a ki félt, az nem sze­ret igazán. — Saud Georges ellenben úgy véleke­dik, bogy a ki szeret, az fél is ! — Assz o n y volt. nem is mondhatott mást, noha különben meg- bajiunk szelleme előtt. — Schiller, Goethe stb. úgy gondolkodtak, hogy a kit igazán és mélyen sze­retünk 8 viszont szerelméről megvagyunk győződve, abban tökéletesen s föltétlenül megbízunk s nem — féltékenykediink. Mi is azt hisszük ! A féltékenység a legna­gyobb ostobaság s hiabavalóság a világot] ; mert vagy indokolt a féltékenység vagy nem, Legvcu azonban bármennyire indokolt, az nem segít a ba­jon. Olyan az, mint a láz. Némelykor makaesab- bul, masoknál rövidebben tart, de utoljára is el­múlik és magunkhoz jövünk. Félté ténykedésünkkel nem nyomjuk el a más iránt felébiedt érzelmet : az ideál, kedves vagy a feleség haladni fog tovább is az utón, sőt igy még óvatosabbá és elővigyázóbbá tesszük. Sőt; ha pe­dig indokolatlan vagy tires vízió a (éltékenység (soknak mar vérében van), úgy ismét csak hasz­talan kínozzuk magunkat s okoztunk fajdalmát annak, kit szeretünk ! Egészen más módja van az ideál vagy fele­ség, nemkülönben az udvarló cs férj szerelmét megőrizni, melyet minden tapiutates nő és férfi recipe nélkül is kifog találni, s nincs arra szüksége, hogy az „orvosságot“ más adja . . . A kiknek pedig semmiféle recipe nem hasz­nál, azokról azt mondják, hogy „halálos bajbau“ szenvednek: halál ellen pedig nincs orvosság! E kis bevezetés után pedig rátérünk törté­netünkre, főleg turideális lelkületű mindkét nembe­liek figyelmébe ajánljuk. * Zoltán nemes hévvel szereti Klárikát. Egy bálban megbántódik szerelmében, a mennyiben Klárikának egy fess huszárkapitány dühösen udvarolt. Ezt jól látta Zoltán, valamint azt is jó látni vélte, hogy Klárika nagyon j ó I mulat. Más­nap az alábbi leveiet küldte Klárikához ; „Tisztelt kisasszony ! A tegnap köztünk le­játszódott jelenet után, kötelezve érzem magamat, Ön előtt egy tökéletes és őszinte vallomást letenni. En valakit szeretek és ezen kedvesről akarok önnek Írni, A dicséret, melyet e kedves kiérdemel, szolgáljon Önnek büntetésül mindazon apró szen­vedésekért. melyekkel engem oly sokszor, legki- váltképen tegnap megszomoritott. Azon kedves, kit én szerettem, mielőtt még megismertem önt, már nagyon sokszor megvigasztalt. Sok kincset rejtett és rejsekedve magában. Bevallom, hogy már nem fiatal ugyan, de annál tökéletesebb ; bevallom azt is, hogy én nem vagyok az egyedüli, kit a iegszivélyesebben fogad ... és mégis nem támadt és támad fel bennem a féltékenység, mert nem szeszélyes, nem makacs ! . . . Még többet mondok. E kedves a műveltség és tudomány tárháza. Bol­dog vagyok és leszek körében. Csak most tudom, hogy tulajdonképen mivel, tartozom neki. Meg­lehet győződve, hogy e kedves képes lesz vigasz­talni azon esetre, ha ön engem kegyetlen szeszé, lyével s magaviseletével jónak látna tovább is kínozni. Zoltán.“ — Hogy meg fog ijedni, tudom, hogy többé nem lesz szeszélyes és kacér ! — mondogatja ma­gában Zoltán ur. n

Next

/
Thumbnails
Contents