Kővárvidék, 1909 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1909-11-14 / 46. szám
KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKÖTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. Előfizetési ár: Kgész évre — — — 8 K Negyed évre — — — 2 K Fél évre — — — = 4 K Egy szám ára — — 20 fillér. Főszerkesztő: Dr. Olsavszky Viktor. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagysomkut, Teleki-tér^ 388. sz. Felelős szerkesztő: Barna Benő. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. &r. Frázisok. Azt olvastam valahol szó szerint, hogy „meddő a közélet méhe.“ És ebből az alap- j hangból kiindulva egy hosszú dissettáciot, mely azt akarta volna bizonyítani, hogy miért meddő a közélet méhe. Elolvastam merő kíváncsiságból, mert magam is azt tartom, hogy okulásul s csak másodsorban szórakozásból olvas az ember. No hát mit sem okultam : a szórakozásról, hogy ne essék szó. A felvonultatott érvek, bizonyítékok, hogy miért „meddő a közélet méhe“, nem voltak egyebek, mint szólam, szavak halmaza, frázis. A minthogy frázis volt az egész. Szavaknak mondatokba való fűzése bizonyos gyakorlottságra valló módon, olykor fej és láb nélkül összedobva, de lényeg, essencia, tartalom, vajmi kevés, mondhatnám semmi. Ilyen és hasonló frázisok azok, melyek kapcsán politikai, társadalmi kérdésekről szólunk és beszélünk. Sokszor nem is tudjuk, hogy frázis. Úgy vagyunk vele, mint az adomabeli becsületes csizmadia mester, ki cimtáblájára neve és foglalkozása után a „kéjgáz“ szót pin- gáltatta fel. Egyszerűen azért, mert tetszett neki. Pedig van-e olyan tárgy széles e világon, a melyhez hozzá ne szólanánk. Persze mindenkor az aktualitás kapcsán. Mert az is jellemzi, hogy első sorban az alkalmiság körében mozog gondolat menetünk, Kikap az ember egy eseményt,' témát, gondolatot, ahhoz fűzi eszmemenetét s ily módon gyártója lesz maga is a frázisoknak. Hát persze, persze. Gondolatot, eszmét teremteni kevés ember képes. Képesebb talán tüneteket, jelenségeket úgy, a hogy megH Kővápvidér tárcája. Matild asszony. Soha sem jutott volna eszébe férjhez menni, az anyja akarta. Yégre maga is beletörődött. — Jó, jó nem bánóin már, mondta egy napon csendesen, hozzátok azt az emberi, vigyen el, csináljon velem amit akar. Gyorsan hadarva mondta ezeket azután levetette magát a puha kanapéra s álmodozni kezdett. Félig behunyt szemme 1 bámulta a napsugarakban táncoló porszemeket és nagyot sóhajtott: — A mit ö akar! Egyáltalában mit nyújthat nekem a házasélet, utálom az embereket, a férfiakat Brutális vad állat valamennyi. Fellázad minden csepp vérem, ha elgondolom, mint jön majd elém szilaj só* I várgással az a bizonyos alak s mint zúzza össze egy pillanat alatt a testemet, a lelkemet. De hát mit esi j náljak ? Nem tudok ellene tovább küzdeni. Megmérgezné a lelkemet s ezt kell tűrnöm. Szétfoszlanak a gyönyörű rózsaszínű álmok . . . Felugrott a kerevetről, odaszaladt a leányszoba sarkába álló kis hófehér szekrényhez az alsó fiókból elővett egy fotográfiát. figyelni. De mivel azzal tetszeleg első sorban, nagyon természetes, saját magának, hogy eredeti legyen : aggódó féltékenységgel, valóságos majom szeretettel bobusgatja feltoluló gondolatait. Pedig valójában az ő gondolat fűzése éppen úgy, mint a mit kapiskált s tovább ad: frázis, frázis. Érthető miért van ez a helyes felismerésen alapuló megfigyelés ekként és meg is magyarázható, hogy miért nem lehet másként. Keleti cxpress-sebességgel halad körülöttünk az élet s mi gyarló teremtményei az élő lények legtökéletesebbjének, belekerülünk a forgatagba. Tulajdonképen nem is élünk, hanem sodortatunk ; visz, ragad magával az áradat. A testi szükségletek kielégítése után a lelkiekre ha gondolunk is, azt keressük, a mi önkényt feltoluló gerjedelmeinket kielégít. — Szórakozni, élvezni és pihenni vágyunk. Ez az irány visszahatásként akként nyilvánul, hogy a szórakozás élvezet hajhászattá válik, mely az idegek tul- izgatásával s végső eredményként a test elgyön- gülésével jár. Ha volna is ép, egészséges gondolatunk, érett és élni képes eszménk, nincs időnk a megvalósítására, nem érünk rá. S mert tudjuk ezt, lelkünk tovább azzal foglalkozik, a mi illúziókba ringatja, legenyhébben szólva, a mi illúziókba táplálja. Az emberi nyelv pedig elég bő, szókincse elég változatos a szükségesnek felismert, de tudva meg nem valósítható eszmék, gondolatok kifejezése megtelem a frázis. A frázis, a mely annyi szép annyi nemes gondolatot ölt meg csirájában. A frázis a mely tombolva diadalát üli közéletünk minden iránya megnyilatkozásánál. A frázis, a mely hatalmába kerít s a kigyóbüvölő fakir módjaként fogva tartja, lenyűgözi minden erőnket. Hogy tenni is kellene valamit, az világos mindenki előtt és minden téren. Ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges lenne, hogy akarjunk is. De éppen ez a bökkenő. Akaratunk abban merül ki, hogy profilaxisként ismét frázisokat dobunk a közvélemény forgatagába ; frázisokat melyekről mi magunk tudjuk legjobban, hogy megvalósításukat nem is akarjuk. Hány társadalmi szükségletet intézünk igy el frázisokkal. Hány, a társadalom, családi egyéni élet körén belül feltoluló, megoldásra váró problémát ölünk el csak frázisokkal. A politikáról nem is szólok, hiszen a politikai élet nálunk valójában frázis. Hány felmerülő önként kínálkozó esetről beszélünk szóval, Írásban s be is fejezzük egy frázissal. De akarni, komolyan akarni s ehhez képest cselekedni is, nem a mi kenyerünk; inkább nem is foglalkozunk vele : egy frázis, egy kijelentés és be van végezve a dolog. Hová lyukad ki tehát az, a mit a felvetett s kezdőpontul szolgáló tétel mikénti megoldásaként az okulásra tudni szeretnénk ? Rövid a felelet. Azért akarjuk első sorban, mert tudjuk, hogy meg is tehetjük. Lehet, azt mondják erre is, hogy ez is . . . frázis. Homok talajok termőbbé tétele! Nem lehet eléggé csodálkozni azon, hogy a inai terhes és költséges gazdálkodási, viszonyok mellett hogy lehet megélni abból az 5—6 q. Gyönyörű szőke hajú leányfej tűnt elő a képről A hajfürtök rendezetlenül omlottak alá a teljesen szabadon levő alabástrom fehér váltakra. A nagy tágra nyitott szemek titkos szerelmi vágyakat tükröztek vissza, az ingerlőén pici szájacska, a honnan a legbársonyosabb nyelvecske hegye kandikált ki diskréten. Phidias vésőjét megszégyenítette. Ilyen arcú nő csak minden száz esztendőben egy születik. A fénykép alján vékony, az arc finomságára való kézvonásokkal ez a három szócska állott. Drága Matildjának Helén. A karton felső részére nagy fekete kereszt volt rajzolva mellette pedig egy dátum : julius 5. A vergődő leány sokáig bámulta a képet, azután a székre roskadt, Főjét ráhajtotta a fotográfiára és zokogva mondotta el titkos fájdalmát. — Miért hagytál itt, miért hagytál itt ? Te asszony vagy már és tudnál tanácsot adui. Megtartották az esküvőt. A férj olyan volt mint gondolta Matild. Milyen is lehetett volna más. Ha át akarta a sudár termetét ölelni, Matild elugrott. Kerülte a szeme járását s ha csak lehetett, elmenekült előle. — Ártatlan teremtés, gondolta az újdonsült férj. Ez mind az esküvő napján történt. Mikor este egyedül maradtak megremegett az asszony, Csibriík dr. a férj lágy, fuvola hangon beszélt hozzá. Letérdelt elölte, kezébe vette a kezét, csókokkal borította el, végigcsókolta a karját az ujjak begyétől fel egészen a dombom vállig. ö lehulyt szemekkel ült a puha angol bőr pár nákon s erős fantáziával egy lágy édes arcot varázsolt maga elé. Azután lassan, lassan elhalóan suttogni kezdett. — Matild .... édes .... Az ura, a ki lázban égő szemekkel, sóvárgó ajakkal térdelt előtte csak az édest hallotta. Lágy, forróság öntötte el a testét, kéj ömlött a forró levegőjű szobában. Felugrott magához ölelte a sikongó asszonyt s csókolta ott ahol érte. — Nem, nem, hagyjon, tiltakozott az fuldokolva, kérem könyörögve csengek hagyjon. A férj nem hallgatott rá még hevesebben szorította magához. Összefonódva, dulakodva, lázasan lihegve fordultak be a nyitott ajtón a másik szobába. — Legyen esze, hisz a feleségem. Helén, mondotta fuldokolva a viadaltól a férj, de az asz- szonynak nem volt esze. A harc mgint kitört s még erősebben mint előbb. Az egyik erős rántásnál Csibrák dr. megcsúszott a sima padión s eda vágódott a szoba túlsó sarkába.
