Kővárvidék, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-10-25 / 43. szám
yi, évfolyam. Nagysomkut, 1908. okt. 25 Egész évre Fél évre — E I ö KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. fizetési ár: 8 K Negyed évre 4 K Egy szám ára — — 2 K — 20 fillér. Főszerkesztő: Dr. Olsavszky Viktor. Felelős szerkesztő: Barna Benő. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Nagysomkut, Teleki-tér 388. sz. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. ív>,í> Y *~,J7 % <j % ÁX. W 9 Követendő példa. Meglepte az országot liberálizmusával Ka- mocsa, ez a jelentéktelen kis falucska. Az ottani zsidók templomot avattak s az avató-beszéd elmondására egy olyan rabbit kértek föl, akiről csak későn derült ki, hogy nem tud magyarul. Erre a zsidók a református lelkészt kérték föl a tempiomavató-beszéd megtartására. Két dolog bontakozik ki ebből a történetből. Az első annak a hazugságnak a cáfolása, hogy a zsidóság nem érez egyet a magyarsággal, mert ime, csakhogy magyar szó hangozzék el elsőül az uj szentegyházban, bebocsájtották oda egy más vallás papját. A magyarságnak hozott e nagy áldozatnak a jelentőségét csak azok értékelhetik, akik tisztában vannak azzal, hogy mennyire ragaszkodik a zsidó templomához, ősi szokásaihoz. Ez a ma magyar zsidója, aki először magyar és csak azután zsidó. Bizonyos, hogy az országban nem mindenütt tették volna ezt meg, amit Kamocsán megtettek és egészen bizonyos, hogy sokan, főleg az ortho- doxok közül, megátkozzák a magyarság ily nagyfokú szeretetét. Azonban a zsidóság zömének ma ez az állásfoglalása, csakhogy a másik fél fölfogása a kirivóbb és ezt veszik észre és ezért veszik észre. A kivétel után indulnak és abból vonják le a szigorú szentenciát, hogy a zsidóság nem érez együtt a magyarsággal. Ez először is könnyebb, másodszor is inkább harmonizál az antiszemitizmus felé hajló magyarok érzésvilágával. A másik momentum: a református pap a zsidó templomban. Ez a nagy vallásközösség, az igazi egy Isten. A kulturális haladása jut„'Kővárvidék" tárcája. Hullám. Irta: Kozma Andor. Valaki szenved, akit szeretek — S szörnyűnek érzem már az életet. Minthogyha hullám tetejórfll Völgynek rohanna csolnakom • Esik le kedvem rémülten, vakon, Szivem vonaglik, elmém majd megőrül. De enyhül im s mosolyg a szenvedő — S már homlokomrul tűnik a redő. Szemembe’ fény gyűl, tréfa, dal a számra, Ujeng szivem s rajongva hisz. Szikrázik elmém — s fel magasba visz. Az életkedvnek gyönyörű hulláma. Pusztai emberek. Irta: Hajdű Miklót. I. Örökség1 Estefelé leesett az első hó. Lágyan csöndesen szálltak a pelyhek és mire a hold nevető ábrázata tatta odáig az embereket, amig elismerték, hogy az Istent nem a rítusok, nem a tradíciók szerint, hanem szívvel kel! imádni. Akinek kedve van hozzá, teljes joggal levonhatja abból a konklúziót: omlanak a válaszfalak az egyházak között és közéig az idő, amikor az emberek egy templomban imádják az Istent, amikor a vallások között csak névleg való különbségek lesznek, amikor a lelkét az áhítatra megnyitó ember előtt eltörpülnek az elválasztó szokások, a megcsontosodott egyházi törvények, amikor megszűnnek az apró torzsalkodások és az egész emberiséget átfogó nagy eszmére aggatott apró sallangok, amelyek megakadályozzák az innen levő embert, hogy tisztán belásson a tulnan térdeplő emberek érzéseibe, lelkivilágába. Akkor nem az elválasztó semmiségekre, hanem az összekötő egy istenségre függesztik szemeiket. Ez a vallás megtisztulásának az a stációja, a legmagasabb fok, amelyen túl nem következhet semmi. Ez a szédítő perspektíva azonban egészen bizonyos, hogy ily mértékben és ennyire nem volt benr a kamocsai zsidók lelkében. Az istenimádásában való megtisztulásuknak ily nagy fokára még aligha jutottak el ők sem, de a katholikusok, vagy a protestánsok sem. Ma még a dogmák uralkodnak a lelkekben. A kamocsai zsidók sem jutottak az emberi egyetértés ily magas fokára. Kétségtelen, hogy haladnak feléje, de még jó egynéhány nüansz- szal vannak alább a magaslatnál. Arra, hogy a református papot bebocsássák a maguk istenházába, nem a felekezeti megértés vezérelte őket, hanem a magyarsághoz tarto- zandóságuknak erős átérzése, amely áldozatok árán is rákényszeritette őket a cselekedetükre. megjelent, szelíd nyugalommal bóbiskolt a sok apró cselédház a fehér1 bunda alatt. Csöndes az idő és megejti a szemet, lelket a gyönyörű világosság. Minden fehér, a föld, a tető, a fa és ezüstüs-kék a fényesség; vidámabbak a csillagok és jobb kedvében van a hold is. Néma az egész puszta. A kutyák se vonitanak, valamelyik kuckóban meghúzzák magukat; amelyiK szalmára akad, szinte menyországban van, egyiknek sincs kedve friss nyomot vágni a csikorgó hóban. A hó mellett sárgás a falak fehérsége. És apró fekete pontok vannak a falakon, ezek az ablakok ; egyik-másik előtt gyékény, hogy a hidegség valahogy be ne férkőzzék a szobába. Egyik ablakon át mécses világa látszik Pedig éjfél felé jár az idő. És beteg nincs a pusztán. Hát baj van valahol, hiába senki se égeti az olajat. Az ispán azt mondja, menjünk arrafelé, hátha éppen a tanítónál van a baj. — Özvegy ember, az ősszel halt meg a felesége. Talán a kis lánya beteg ? Így talágatja a dolgot az ispán. De hogy közelebb érünk, látjuk már, hogy a tanító ablaka sötét. Egyik cselédházban van a világosság. Megállunk az ablak alatt. Egy öregasszony ül a kályha előtt, valami régi szűr van a lábán és egy kék keszkenővel törölgeti a szemét. Sir. Az asztal sarkánál meg egy legény könyököl. Kényszer alatt, erkölcsi kényszer alatt cselekedtek és egész bizonyosan állíthatjuk, ha ez a kényszerhelyzet be nem következhetik, eszük ágában sincsen, hogy református papot hívjanak meg a templomuk fölavatásához. Valóság, hogy gátló, kényszerítő körülmények hiányában inkább rabbit, mint tiszteletest választanak és az istenfélők egyhangúlag helyeslik ezt s talán csak százezeregyedik mondja rá, hogy úgy is mindegy. S éppen ez bizonyítja, hogy manapság még nem lehet komolyan beszélni az egyházak közfalainak leomlásáról. Hanem hát közeledünk feléje, mert a magyarság és a zsidó dogmák harcában már a dogmák vesztették el az ütközetet. Védekezés a kolera ellen. (Folytatás.) VI. Mit tegyünk, ha kolerás beteg van házunkban ? A beteget az egészséges lakásból minden áron különítsük el, azaz a beteget oly szobában, oly helyiségben hagyjuk, a hová ápolóján és orvosán kivül senki be ne menjen ; az ilyen helyiségből a felesleges bútorokat és tárgyakat célszerű kivinni, feltéve, hogy a betegséggel még nem érintkeztek és a fertőzéstől még mentesek. Ha házunkban a beteget nem különíthetjük el és nem ápolhatjuk úgy, amint kell, akkor vitessük el őt a kórházba, mert ez a betegre nézve is a legjobb. Mihelyt kolerás, vagy kolerára gyanús beteg van a háznál, első gondunk az legyen, hogy alkalmas fertőtlenítő (a csirákat elölő) szert készítsünk vagy szerezzünk be, mert ezzel kell — Az öreg számadó felesége, az Orbán Mátéé; — mondja az ispán. — Talán meghalt az öreg ? Pestre vitték a kórházba Szén’ Mihály után egy rozsdás szögbe lépett és a doktor azt javasolta, hogy vigyék minnél előbb Pestre, mert le kell vágni a lábát. Az uraság fölvitette az öreget fizeti is érte a kórházat. Úgy fordul, levágták a lábát és szegény öreg a mankó helyett a koporsót választotta. A legény az édesanyja felé fordult. Aztán fölvesz az asztalról egy kis darab papirt. — A tanító ur az este kapta a levelet. Nincs ebben se több, se kevesebb, csak annyi, hogy nem mondja bizony el még a királynak se. — Hát mi lösz akkor mibeíőlünk? Mi lösz ? Csak megélünk azér’ valahogy. Erre aztán már hangosan sir egy nótát a szegény asszony. — Pedig mögmondhatná. Láthatja a tanító ur írását, nincs elene senki gonosz szándékkal. Mi rajtunk mög segíthetne. Úgy is kódisok vagyunk . . . Az ispán ámélkodik bámul, nem érti a dolgot, Gyanakszik is, mondván: — Pedig becsületes emberek . . . Kisvártatva hozzá teszi: — Valami baj van. No, be kell nézni holnap a birka-akolba. Gondol egyet az ispán, aztán azt mondja, menjünk be hozzájuk.
