Kővárvidék, 1907 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1907-03-17 / 11. szám
2 KŐVÁRVIDÉK 1907. március 17 itt volt a szurony, amelynek látása is félelmet gerjesztett. Hosszú emberöltőkön keresztül ment ez igy. De a nemzet nem tudta még dédunokáiban sem felejtetni a régi jó időket és akadtak mindig a soraikból fiuk, akik visszaemlékeztették rá. Leggyakrabban mártírhalál volt a sorsuk. Mert a vér, ez a piros, tüzes folyadék, mindenütt ott van, ahol tiszta állapotokat igyekszünk megteremteni. Sajátságos egy életnedv. Ha kifolyt, megalszik mindjárt; elhal. Szinte szimbolizálja, hogy egy harcnak célját csak ideig-óráig értjük meg. Ahogy elmúlt a háborúság, mintha a cél is meghalt volna. Más emberek jönnek, akik nem értették át a küzdelmet A márciusi napok küzdelmei mintha nem ilyen természetűek volnának. Mintha éreznők, hogy az akkor omlott vér még mindig bugyog, még folyvást párolog. Nem felejtettük el e napok küzdelmeinek célját; a régi testvéri összetartás visszaállítását. Nem a régi állapotokat, de a régi viszonyt ember és ember között. Hogy ne legyen különbség ur és nem ur közt, hogy legyen szabadság, testvériség és egyenlőség. Jól értsük meg. Nem kultiválatlan állapotokra, hanem épenséggel fokozottabb kultúrára szomjaztak elődeink, és ezt ünnepeljük március tizenötödikén. E napon lépett ez az ország arra az ösvényre, amelyet a müveit nyugat kijelölt magának a haladásra. Ezen a napon lett Magyarország modern állammá. Ha intézményeiben nem is, de gondolkozásában mindenesetre. Már pedig ez egyet jelent az eszme megvalósulásával. Először jelentkezik az ige és utána jő a cselekvés. A materiálista is azért nem parlagi gondolatokkal jár e napon. Mert e nap az Eszme megszületésének napja. Amikor létrejött az alapgondolata minden gazdasági jóllétnek. A szabadság az, amely ennek alapját képezi. Az egyén és nemzet szabadsága. Amelyet a munka, a folyton fejlődő, folyton előre törtető cselekvés nem enged szabadsággá fajulni. Mi nem is törekszünk egyébre. Egy kulturországot teremteni, olyant, amely méltán illeszkedik a civilizált államok mellé. E nemzetnek fiai méltók legyenek multjokhoz, amely tele van szabadságtörekvéssel. És talán soha annyira, mint mostanában, nem volt fontosabb jelentősége e napnak. Most, a mikor a gazdasági önállóság jegyében élünk. Most, amikor még kerékkötőjét gyors és következetes haladásunknak is lerázni akarjuk. Jól esik, hogy ezen a napon nem kell korholnunk a jelent. Talán az egyetlen esztendő, amikor komolyan beszélünk arról, hogy igazán megvalósulnak a negyvennyolcas ideák. Hogy még nem vagyunk a megvalósulás küszöbén, azért ne érje gáncs a nemzetet. Újabb küzdelem előtt állunk és ha e küzdelmet sikeresen is harcoltuk végig, még mindig lesznek újabb föladatai e nemzetnek, amelyeket legyőzni fog. A föladatok alapja azonban mindig csak a népszabadság legyen. Ezért érdemes élni, ezért érdemes küzdeni. Évszázadokon és évezredeken keresztül. Válasz Szűcs Gyula állami elemi népiskola=tanitó urnák a „Nagybányádban megjelent soraira. A „Nagybánya“ cimü heti lap folyó évi 10. számában, a hírek között, az alábbi szószerinti felkiáltó jclleA ellátott „Lássunk tisztán“ cimü sorok jelentek meg : „Tudomásomra jutott, hogy a „Kővárvidék“ igen tisztelt felelős szerkesztője felszólította a nagysomkuti „Polgári Olvasókör“ elnökét, ne engedje, hogy személyi okból a „Polgári Olvasókör“ egyes dolgait a „Nagybánya“ cimü heti lapban adjam közre. Engedjék meg, mondjam el volt rövid történetét. S azután bírálja el a szives olvasó, hogy személyeskedtem-e akkor, ha a „Kővárvidék“-be sem direkt, sem indirekt semminemű közleményt nem adok. 1904. év november hó végén indult meg a „Kővárvidék“ cimü heti lap. Akkori főmunkatársa kérésére munkatársa lettem. Mikor aztán láttam, mennyire személyeskedik, csak a „seft“-et nézi s a közönség érdekeivel édes-keveset törődik s csak a szája-ize szerinti dolgokat hozza, tárcáival inkább ront, mint használ a társadalmon, a lap kötelékéből kiléptem. Mindezeket mások is észrevették s csakis kérésükre, meggondolva — vele talán a közügynek jót teszek s a nagysomkuti iparosokat is talán még jobban össze fogom tudni hozni, megindítottam a „Nagysomkut-Erdőd Vidéke“ cimü újságot. A vallás- és közoktatásügyi miniszter lapomat a hetedik számnál — minden megokolás nélkül - beszüntette. Azok, kik felkértek e lap indítására, — Jobb is lett volna — de ezt olyan hangon mondja, hogy maga sem hiszi el — legalább nem ázna meg. — Haragszom! — szól a lányka, s durcás, dacos mozdulattal elfordul. Ernő összecsukja az esernyőjét, csak úgy csorog róla a viz s a karját a lánynak nyújtja. Jolán egy darabig mintha habozna, majd körülnéz és félve, de tulboldogan elfogadja. Megindulnak. Kar a karban, egymáshoz simulnak, hisz jól össze kell bujniok, nehogy megázzanak. Arcuk kipirul, szivük lázasan dobog: a járó-kelők minduntalan beléjük ütköznek, de ők azzal mit sem törődve, mennek előre, a maguk utján. Mindenki siet, mindenki rohan, csak épen ők ketten — sétálnak. El vannak foglalva egymással, nem törődnek se az esővel, se a hideggel, semmivel a világon . . . Jolán össze-vissza csacsog-fecseg. Ernő csak hallgat, úgy szereti a leány ezüstcsengésü hangját hallani. És szerelmesen, vágyakozva nézi, szive bálványát. Már régóta jóbarátok: a nagyváros utcaforgalma, jobban mondva egy nagy eső hozta őket együvé. Akkor is meglehetősen esett, ép úgy mint most, csakhogy nyár volt s a nyári hirtelen támadt zápor verdeste — paskolta az aszfaltot. Jolán hazafelé sietett, persze esernyő nélkül. Demeter Ernő, egy öreg családi ernyő boldog s szerencsés tulajdonosa, meglátta a szép, göndörhaju babát, amint az bőrig ázva, j egy kapu alá menekült. A hófehér ruhácskáról csurgóit a viz s az udvarias Demeter szolgálat- készen felkínálta esernyőjét. A leány mosolyogva elfogadta s azóta mindennap találkoznak röpke, rövid félórára. Jolánnak rém szigorú az apja s igy csak rövid időre távozhat hazulról. S ennek a fél órának örülnek egész nap s ezt várják örömrepesve mind a ketten úgy, miként mások a boldogságot, üdvöt szokták. A leány életében nagyfontosságu a mai nap, mert im most megy először karonfogva egy férfivel, olyan különösen, furcsán érzi magát, de nagyon örül neki, talán még jobban, mint tavaly az első hosszú ruhának. Szemük csillog, arcuk izzik, testük remeg. A leányka kigombolja kabátját, nyilván melege van. A félórának mindjárt vége s befordulnak a népes kőrútról a mellék utcába, hol nagyon szűk a járda és sötét minden. Megállnak. A leány édesen a fiúra tekint. — Demeter ur, jöjjön el hozzánk egy pár percre, a kis öcsém van csak otthon, apáék elmentek. Nagyon esik és már tovább nem maradhatok. — Ezer örömmel! — válaszol a fiú s nagy felbuzdulásában oly erősen megszorítja a leány kezét, hogy az fájdalmában majd hogy fel nem jajdul . . . Az eső újra megeredt, sietnek. Alacsony, földszintes házikó elé érnek. Jolán előre megy s Ernő kisvártatva utána. Az udvar sötét, a lámpák pislogva égnek. Belépnek egy kis szobába, mely egyszerű, polgári butorzatu. A leány széket hoz, a fiú bátortalan, alig mer leülni, nagyon elfogódott; minduntalan az ajtóra pislant, mintha a morozus apa jöttétől rettegne. Jolán kacag, szívből, egészségesen. Hajfonata elszabadul, fürtéi az arcához csapóduak. Ernő szótlan, gyámoltalan, félős. Künn még mindig esik . . . Később közönbös, mindennapi dolgokról beszélgetnek. A fiú a hivataláról, a leány az apja szeszélyeiről. Nyolcat üt a kakukos óra . . . Ijedten összerezzenek. Ernő sietve magára ölti a kabátját s Jolán vádlólag néz reá, mintha tekintete azt mondaná: Hát csak ebből áll a te szerelmed? Csak igy tudsz szeretni? A fiú megérti a nézést, zavarba jő s egy- pár szót hebeg. 0 is mást várt ettől az együtt- léttől; csak a kezdet ne volna oly nehéz . . . Telnek-jmulnak a percek. Már másodszor búcsúznak. És im most megjő a férfi bátorsága. Hirtelen átkarolja a leány nyakát s vadul szenvedélyesen csókolgatja ajakát ... az első igaz szerelem minden hevével. Jolán behunyja szemét, fejét Ernő vállára hajtja, az idő pedig gyorsan, észrevétlenül repül. Az óra mutatók, mintha irigyelnék boldogságukat, szinte óriási sebességgel^ száguldanak a fehér mezőnyön . . . Megint ütött egyet a kakukos óra . . . Ereikben a vér borzasztóan, eszeveszetten lüktet, szűzies észbontó csókokat váltanak. — Jolán! — Ernő! — hangzik szüntelenül. — Szeretlek! — Édesem. — Mikor látlak? — Csak holnapután. — Miért nem holnap? 3000 darab tölgyfából készült és kiselejtezett szőlő-karó távirda- oszlopok @ bár milyen mennyiségben jutányos árban kaphatók: ECKER BÉNI fakereskedonél NAGYSOMEVTO UNT.
