Kővárvidék, 1907 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1907-11-17 / 46. szám
2 KŐVARVIDÉK 1907. november 17. szesiteni az aranyat, mint Amerika, és erre vezethető vissza a hajmeresztő kamatláb. Az Osztrák-Magyar-bank is követte a londoni és berlini példát. Ezzel a pénz ismét egy százalékkal drágult meg. Különös, hogy az Osztrák-Magyar-bank arany- készlete csaknem teljes, tőlünk igen kevés aranyat vittek ki Amerikába, mindennek dacára kénytelenek vagyunk mi is együtt táncolni a külfölddel, mert ha van valami nemzetközi intézmény, úgy bizonyára a pénz az. Amerika miatt tehát nekünk fáj a fejünk ! A londoni magyar kiállítás. A kiállítások célszerűségéről sokat vitatkoztak. A vélemények megegyeznek abban, hogy évtizedekkel ezelőtt nagy fontosságuk volt a kiállításoknak, melyek alkalmat szolgáltattak a termelőknek, iparosoknak, gyárosoknak, hogy cikkeiket a megrendelőknek bemutathassák. A kiállítót akkor még kecsegtethette az a remény, hogy árui nemcsak meg fognak tetszeni a közönségnek, hanem a messze idegenből jövő látogatókat a látottak vásárlásra is fogják buzdítani. Ez a kilátás jórészt megszűnt a mai fejlett közlekedési viszonyok következtében, melyek lehetővé teszik, hogy az árusítók kiállítás rendezése nélkül is a világ minden részében érintkezésbe léphessenek megrendelőikkel. A hatalmas közlekedésen kívül egyéb állami és magánintézmények is segítségükre vannak ebben. Praktikus szempontból e szerint a halálos Ítéletet mégis csak a nagy világkiállításokra lehet kimondani. Ezek egy hatalmas kirakat benyomását keltik a szemlélőben, akit megragad az előtte feltáruló műremekek halmaza, de aki, éppen a tömeges látnivalóktól elkápráztatva, megfeledkezik a vásárlásokról, hagyván ezeket azokra az időpontokra, amikor beáll a szükséglet s amikor rövidesen — kiállításon kivül is — rendelhet, amit kíván. De a gyermeket a vízzel együtt kiönteni jelentené, ha a tisztán erkölcsi rólokat szolgáló világkiállításokat a szak- ts részleges kiállításokkal hasonlóan itél- nők meg. A szak- és részleges kiállításokon ugyanis csakis egyes csoportok kiállítói vesznek részt, a látogatók pedig rendesen azok, kiknek valami érdekükben van, hogy lássák, mit produkálnak amazok. Ez az érdek többnyire a vásárlási szándék az a vágy, hogy nekik előnyösebb üzleti összeköttetéseket kezdeményezzenek. Az ily kiállításoknál az áruikat bemutatóknak tehát azt kell célirányba venni, hogy jobb, szebb, tetszetősebb tárgyakat állítsanak ki az eddig ismerteknél és figyelemmel kell lenniök arra is, hogy az ár összhangzásban legyen a kiállított cikk minőségével. Körülbelül ezt célozza a londoni magyar kiállítás rendezősége, mely tudatában van annak, hogy a speciális magyar cikkeket — tán az egyedüli liszt kivételével — a fokozódott szállítási viszonyok dacára még alig ismerik Angliában. Ennek főoka az, hogy a magyarok nincsenek kellőleg tájékoztatva ama szállítási feltételeket illetőleg, melyeket a konzervatív angolok minden szállítótól könyörtelenül megkövetelnek. Különösen a külalakra, a csomagolási módra nézve nagyon ragaszkodnak régi bevett szokásaikhoz és az angol kereskedő egyetlen oly árut se vinne a piacra, melynek formája nem felel meg a közönség rég megszokott kívánalmainak. Csak igy történhetett meg, hogy eddig még nem fejlődött ki Angliával való kereskedelmünk, holott számos áruinkra nézve vevőket találhattunk volna ott. A londoni magyar kiállítás tehát alkalmat kíván szolgáltatni az angoloknak, hogy áruinkat megösmerhessék. A magyaroknak pedig, hogy személyesen tapasztalatokat szerezhessenek ama módozatokat illetőleg, melyek mellett cikkeiknek uj, hasznot nyújtó piacot teremthessenek. Ez a cél oly fontos, hogy a kiállításra külön is fel kell hívnunk az érdekeltek figyelmét, buzdítva őket, hogy a kedvező alkalmat el ne mulasszák. Bizalomgerjesztő mindenesetre az a körülmény, hogy a magyar kormány sem vonja meg támogatását e nagyfon- tosságu kiállítástól, de ennél még nagyobb jelentőségű maga a cél, mely kell, hogy részvételre serkentse mindama termelőket, iparosokat és gyárosokat, kik szivükön viselik saját és hazánk közgazdaságának érdekét. A közeledő rém. Rohamléptekkel közeledik a rideg tél, megannyi borzalmasságaival. Már tudniillik a szegény ember szempontjából nézve a dolgot. A különben szorgalmas törekvő népre nagy csapás a tél. a11 ez kivált a mezei munkával foglalkozókra, kikben megvan a munkakedv, meg a tetterő, csupán munkájuk nincsen. Aztán még ehhez járul a dermesztő farkasorditó hideg, mikor egy kis fűtés, melegebb étel is elkelne, csakhogy honnan teljék ? A nyáron szerzett nem sok értelme volt. De a vágy a kis Lilit láthatni, mást határoztatott véle. Egyenesen a pályaudvarra ment és felült a vonatra, mely a közeli nyaraló telepre vitte. Mikor a vasút közeledett a kedves faluhoz, szivét összeszorulni érezte. Hogy is ne, hiszen már majd egy hónapja, hogy Lilikét nem látta. Azelőtt minden héten háromszor is járt a beteghez. Hiányzott neki a sápadt kedves leányka, akiről ő tudta a legjobban, hogy a gyilkos betegséget, mely ifjú életét megtámadta, aligha fogja kiheverni. A levél leírása után azonnal megtalálta a házat, melyben nyaraltak. Nagy árnyékos park volt a ház körül, mely a fák között mintegy teljesen el volt rejtve. A kertben Lili atyja egy virágágy mellett foglalatoskodott. Örömmel sietett feléje, amint észrevette: — Isten hozta, kedves doktor ur! Kimondhatatlanul örülök, hogy meglátogatott. A mi kis betegünk annyira jobban van, hogy egész boldog vagyok. Az orvos mosolygott, a világért sem mutatta volna, hogy nem osztja az apa^vérmes reményeit. Az apa nem is várva feleletet, folytatta: — Ma ismét már reggel óta fenn van. Ott olvas egy könyvet a tölgyek alatt. Jöjjön, nézzük meg. Odamentek. A tölgyek alatt egy pádon ült Liliké. A doktor kénytelen volt megvallani, hogy Liliké már nem kis leány. Azalatt az egy hónap alatt hogy nem látta, nagyot változott. Arca teltebb, pirosabb lett s mintha megnőtt volna. Fehér ruhája csodálatosan illet, szép- metszetü arcához. Ha szemében nincs az a fáradt, bágyadt vonás, senki sem tartotta volna betegnek. Liliké elpirult, mikor a vendéget észrevette. Felkelt a pádról s kezét nyújtotta a vendégnek, ki azt melegen megszoritotta. — Hogy van, Liliké kisasszony! — kérdé az orvos - fürkészve nézve a leány arcát. — Oh, sokkal jobban vagyok. Az atyja mellette derülten nézte a leány arcát és szólt: — No, ugye megmondtam! — Hisz én előre megjósoltam, hogy igy lesz, mondá az orvos kissé vontatott hangon. Néhány hétig tartó nyugalom teljesen helyreállítja Lilikét. — S ha teljesen meggyógyulok, akkor ismét járhatok a zeneiskolába ? — Ha jövő évre még tán nem is, azután mindenesetre. Most még egy kissé kímélnie kell magát. A délelőtt hamar eltelt. Liliké nem sokat beszélt, mert ez még megerőltette. Annál többet mesélt atyja. Az orvos csendben figyelte a leányt. Nem tudta miért, de érezte, hogy neki is szüksége van arra, hogy a leány felgyógyulásában higyjen. De egy rövid köhécselés s a leánykának gyors elfáradása hamar meggyőzték, hogy a javulás még csak látszólagos. Lilikének feltűnt az orvos szótlansága és lehangoltsága. Mikor egy pillanatra magukra hagyták őket, reá vetette fáradt szemét s halk hangon megkérdezte : — Ugye nem mulatságos dolog egy beteg társasága. Vagy miért oly rosszkedvű? A doktor hirtelen feleszmélt. Érezte a leány fürkésző tekintetét. És eszébe jutott, hogy épen neki kellene erőt és bátorságot öntenie a szegény beteg leányba. De ugyanekkor mintha valami fojtogatta volna torkát, nem tudott egyetlen vigasztaló szócskát sem szólni. Hirtelen fordult feléje a leány: — Mondja, kedves doktor ur, hát igazán meg kell halnom ? Az orvos látta a leány izgatottságát, halotthalványságát az arcán s úgy érezte, hogy valami nagy bűnt követett el. Mert hogy nem tudta vigasztalni. Végre mégis összeszedte magát: — Ne higyje Liliké, hogy betegsége veszedelmes. Szentül Ígérem, hogy meg fog gyógyulni. Egészen más gondolatok kóvályogtak fejemben s ezek hatottak meg annyira, hogy rosszkedvűnek látszom. Liliké hálásan mosolygott, de az orvos ezt nem vette észre. Nem mert a leányra tekinteni. Szerencsére ekkor jött a leányka atyja s a beszélgetés egészen más fordulatot vett. Mikor estefelé búcsút vett a doktor, a leány halk hangon, anélkül, hogy atyja észrevette volna, igy szólott hozzá: Tisztviselői kölcsönt Katonatiszti óvadékra minden összegben kaphatnak állami, városi és egyéb tisztviselők, katonatisztek, kereskedők 6 — 7 százalék mellett úgy rövid időre, mint 10, 12, 15 és 20 éves törlesztésre. ■■ szerzek 10 nap alatt kölcsönt, továbbá birtokra s házakra I. és II. betábázásra 20 nap alatt legolcsóbb napi kamatláb mellett. — Bővebb felvilágosítással szolgál: - -KAUFMANN KÁLMÁN hat. eng bankbizományi üzlete Budapest, VII., Izabella-utca 35.