Kővárvidék, 1907 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1907-09-29 / 39. szám
2 i KŐVÁRVIDÉK 1907. szeptember 29. kezéskép: nemzeti érdek, hogy az állam bürokratáit megóvjuk a súlyos következményű adósságoktól, megvédjük karmaitól és olyan megélhetést biztosítsunk nekik, mely a józan felfogás és a humanizmus szerint méltán megilleti őt. Egy indítvány. Községünk képviselőtestületének több tagja által egy indítvány adatott be a közgyűléshez, a mely a f. hó 29-én tartandó rendkívüli közgyűlésen kerül tárgyalás alá. Az indítvány közérdekű lévén, nem tartjuk érdektelennek azt egész terjedelmében alább közölni. „Tekintetes közgyűlés ! Már majdnem egy évtized óta vajúdik, a községünkben fenálló vármegyeháza épületének kérdése. Különféle tervek tárgyaltattak már a közgyűlés által, hogy minő czélra használtassák fel. Fölmerült az is, hogy katonaság elhelyezését kérelmezzük, de ameny- nyiben az kizártnak lett kijelentve mérvadó helyekről, arról annak idején le is mondtunk. Legutóbb vármegyénk főispánja méltóságos dr. Falussy Árpád ur hívta fel a község képviselőtestületét, miszerint nyilatkozzon arra nézve, hogy minő ipar telepet vagy más intézményt óhajtana elhelyeztetni a vármegyeháza épületében. Ezen felhívásra községünk képviselőtestülete f. évi március hó 30-án tartott közgyűlésében ama óhajának adott kifejezést, hogy egy paraszt posztó harisnyagyárat óhajtana, mert ennek piacát már itten megkapja és e környék a juhtenyésztésre is igen alkalmas. Dacára mindezeknek, egy lépéssel sem haladtunk előre ezen kérdésben. Legközelebb privát utón arról értesültünk, hogy a magas kormány ezen községünk fejlődését előmozdítani hivatott épületben egy országos tébolydát szándékszik elhelyezni. Megvagyunk győződve arról, hogy ezen intézkedést lakosságunk több oknál fogva nem fogadná szívesen, mint ahogy már annak hírét is nem vették szívesen. és azt is elárulja, hogy három hete oltogat, de nem maradt még ideje, hogy beoltássá magát. Valami csirkefogó még viccet is csinált. Egy ház kapuján levő cédulán önkényes módosítást tett. Gsak egy vesszőt törült el. Ez igy festett: Himlő oltás naponta. Talán akadtak együgyü emberek, kik lovaikat is (nem a kancákat) beoltatni akarták himlő ellen. Elvégre sok pénzbe van egy ló, meg kell védeni a nyavalják ellen, nehogy megkaphassa az embertől a himlőt, vagy pedig a himlő teszi lóvá az embert. Néglusz. „Csak egy magyar fiúval van kevesebb a kaszárnyában“! Sarajévót körülbástyázó hatalmas hegyek mögül nagyszerű szinpompában emelkedik fel rózsás párnáiból a nyári nap. A száznál több mecsetnek minaretjeiről buzgó dervisek üvöltő hangon kiálltják a nagy Alláh nevét, aki a mindent éltető napot teremtette; különben a város csendes, csak a kaszárnya alatt — ki tudja miről csacsogó - szép tiszta ezüst vizű Miliacka kedves csobogása hallik. A kaszárnya azonban Első sorban az ipar és kereskedele- men mit sem lendítene, mert azt mindenki elképzelheti, hogy az itten elhelyezendő szerencsétleneknek alig számba vehető élelem, annál kevesebb ruházat stb. kell. Tehát községünk fejlődésére nézve előnyösnek egyáltalaban nem mondható. De sőt nagy hátrányára lesz községünk fejlődésére azért is, mert ezen épület a község legélénkebb forgalmú helyén épült, körülvéve több magán lakásokkal, a mi a lakosságra nézve nagyon kellemetlen hatást fog gyakorolni állandóan. Hátrányára van ezen épület kellő hasznosítására nézve azon körülmény is, hogy keskeny vágányu vasutunk van, mert nagyobb iparvállalat csak úgy létesíthető ha a vasúti szállítás közvetlenül és nem költséggel és kellemetlenséggel járó átrakodással eszközölhető csak. Ezt tapasztaljuk mindnyájan gazdák és kereskedők egyaránt. A keskeny vagányu vasút nem alkalmas arra, hogy a nagyobb mennyiségű fa kitermelés, a vidéken kiaknázásra váró kőszénbányák terméke akadálytalanul szállítható legyen. Ezért a megyeháza épületének kérdésével kapcsolatosan ez irányban is tegyünk lépést a nagyméltó- ságu m. kir. kereskedelemügyi miniszter urnái, kérve, hogy keskeny vágányu vasutunk széles vágányuvá alakitassék át. Hisszük és reméljük, hogy közös akarattal ez mind megvalósulható. Községünk lakosai érdekében minden lehetőt el kell tehát követnünk, hogy ezen épület a melyhez oly sok és szép reményt fűztünk és füzünk állandóan, egy oly célra hasznaltassék fel, a mely iparunkat és kereskedelmünket fellendítse, javunkra legyen. Megvagyunk győződve arról, hogy ha ezen bennünket legközelebbről érdeklő ügyet a képviselőtestület nem veszi a kezébe, felsőbb helyen vajmi keveset törődnek velünk. Ezért indítványunk a következő: Küldjön ki a közgyűlés egy küldött séget arra, hogy kérje fel kerületünk- igen tisztelt orszggyülési képviselőjét, méltóságos gróf Teleki Pál urat, hogy a község ez irányban kifejlett és ezután előtte szóval is kifejtendő óhaját a magas kormánynál támogatni szíveskedjen. Ezen küldöttség országgyűlési képviselőnk vezetése alatt kérje föl vármegyénk főispánját, méltóságos dr. Falussy Árpád urat, hogy a küldöttségben szintén részt véve kérésünket a magas kormány elé terjeszthessük. ösmerve mélyen tisztelt országgyűlési képviselőnknek községünkhöz és az egész „kővárvidékhez“ való ragaszkodását és tudva, hogy vármegyénk főispánja kérésünknek szívesen fog eleget tenni és hathatós befolyásával kérésünket a magas kormánynál is támogatni fogja, majdnem biztosra számíthatunk, hogy kérésünket a magas kormány is teljesíteni fogja. Lüktető erő a vidéken. A féktelenül dúló és határt nam ismerő drágaság és a vele járó tengernyi mizéria nem szorítkozott csupán a fővárosra, hanem átcsapott a vidékre is, ahol ugyanazok a bajok, nyomorúságok és elviselhetetlen állapotok feltalálhatok, mint Budapesten. Ami annakelőtte olcsóbb volt a provincián, mint az ország szivében, az ott most jóval drágább ; a miből kevés van a fővárosban (tehát borsosán, sőt paprikásán kell megfizetni), abból egyáltalán nincs a vidéken* vagy ha van, csak a kiváltságosak jutnak hozzá horibilis árak mellett. Mig Budapest fásult egykedvűséggel, lomha közönnyel szemléli a mai visszás és tehetetlen viszonyokat és. közömbösen engedi srófolni az élelmiszerek, a lakások és miegymás árait, addig a maradiságával csúfolt vidék megmozdul, eszmél és nem tűri némán a rajta esett serelmeket. A főváros közönsége csak jajveszékel, siránkozik, a vidék megmellőzi a szentimentális hangokat és cselekszik. Mert hát a szó is, az irás is elröppen, tova száll és marad minden a régiben. Itt tenni kell, itt cselekedni kell. A vidék kezdeményezte a kollektiv háztartás remek intézményét. Nagybecskerekről indult ki a közös konyha eszméje és hogy mennyire bevált az ötlet, mennyire tért hódított a praktikus terv, élénken dokumentálja azon körülmény, hogy gyors egymásutánban létesülnek üyen közös konyhák a vidék megannyi részeiben. És ebben az irányban nap-nap után még folyik a szer- vezkedes. Ezzel az intézménnyel két égető kérhangos „fürdés lesz “mondják a bakák és nem épen istenes szavak kíséretében készülnek fel... . . . Alig múlt el reggel négy óra, már az egyik nagy hegy derekán vagyunk és megállás nélkül, egyhangú léptekkel haladunk mind feljebb, majd szikláról sziklára négykézláb kínozva törekszünk előre a meredeken, vissza-vissza csúszunk, átkozva közben ezt a borzalmasan szép kopár országot. A nap mind erősebben tűz, minden ember, mint egy kis gőzmozdony úgy liheg — csűrön viz! — Ugy-e megfürödtünk, kadett urnák jelentem alásan, mondja az egyik káplár — és igaza volt ! Úgy tiz óra felé összetalálkoztunk az ellenséggel a „csujesekkel“ (bosznyákok), egy pár lövés — a kürt felharsan „dreimal rastos“ hallat - és vége a játéknak. . . . Indulunk haza. Szakaszomban volt Szabó János zugsfürer, szép, magas deli termetű, igazi kun gyerek, akinek katonás tartása, okos szeme, tiszta megjelenése, értelmes beszéde mindjárt elárulta, hogy ő a század esze, a kapitány ur jobbkeze. 1 . . Elbeszélgetek vele. . . . Elmondja, hogy a harmadik éve járja ezt a csúf országot, de már csak 53 kis napja 1272 órája — ennyi meg ennyi perce — másodperce van még hátra és azután Isten veled Bosznia, borjú, patrontáska stb., eljön a szabadulás napja, meglátom szép Magyarországot, a délibábos rónát, a túri nagy templomot . . . kukorica fosztáskor én is mesélni fogok, uj borra pedig Erzsikém is az enyém lesz. Higyje el kadett ur, szép ez a hat csillag, de azért akármikor szívesen beváltanám azért a vakító fénynyel ragyogó két csillagért, amelyikkel szivem, Erzsikém oly tüzesen rám nézett, pünkösdkor egy éve, biztatón, igerve tiszta szerelmet, hűseget - sugároz rám jövendő boldogságunkról beszélt. . . . Hej ! kadeti ur, be soká lesz, amikor az ő keblén ölelő karjai között pihenhetem ki e három hosszú esztendő minden fáradságát, minden szenvedést. . . . Nem is szólva jó édes anyámról, apámról, akiknek csak úgy repesett a szivük örömükben, mikor hat csillaggal a galléromon, hófehér keztyüben piros pünkösd napján kis falunk templomába mentünk.- De szép katona vagy fiam! lelkem, nézd csak mindenki téged ne^! jaj! csak ne kellene már vissza menned abba a hegy-völgyes görbe országba ! Édesapám is ifjú léptekkel feszesen haladt mellettem, eszébe jut az okkupátió, a sok véres ütközet, a mellette véres fővel elhullott bajtársak, akik a komoran égnek meredő bosnyák hegyek lábánál alusszák örök álmukat.... 0 is büszke a fiára, de nem beszélt. . . . Úgy áradt a szó az én földim ajkáról, oly boldog volt, ha beszelhetett a szabadulásról, falujáról, aranyos kis öcscséről, kit meg nem is látott — mert hisz azóta született, hogy bejött katonának - kedves babájáról. . . . Haza érünk, a legénység leveri magáról a port, lemossa a verejtéket, megmenázsizik es délutáni nyugovóra tér. . . . Másnap reggel hallom, hogy Szabó szakaszvezető „maródi visitre“
