Kővárvidék, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-12-30 / 52. szám
2 KŐVÁRVIDÉK 1906. deczember 30. kővárvidékiek által ápolt területére, értem a lap közgazdasági és szépirodalmi rovatait. Mind a két rovatban érdekes, értékes és eredeti dolgok láttak napvilágot, nem szép, de élvezhető, dilettáns irók munkái, akiknek támogatása mellett idegen forrásokhoz egyáltalában nem fordulunk. Nem a műi szép szigorával bírálunk, hanem a gondolat tartalmát, az érzés melegségét becsüljük mindig. Szorosan vett társadalmi kérdésekkel nem foglalkozunk, mert hisz nekünk tulajdonképen nincs is társadalmunk, csak társadalmi csoportozataink vannak. A vallás, nemzetiség, műveltség, erkölcs, életfelfogás, a létérti küzdelem fegyverei szerint társadalmunkban olyan válaszfalak emelkedtek, amelyek ledöntésére mi erőtlenek vagyunk s azért azt nem is praetendáljuk magunknak. Nyújtjuk lapunkban azt, a mi a a magán- és pártharcok porondján az irigység és gyülöltség arénáján kívülről sújtó, mindenkit érdekel, de nem érint, nem bánt egyéneket s biztosítja lapunk függetlenségét, pártatlanságát és békéjét. Súlyt, befolyást nem igényelünk, maradunk a nemzeti, művelődési, közgazda- sági ügyek munkásai, a kik e munkát tekintik elsőnek mindenek felett s ez elvüket szolgálják tollal, becsült eszménye a tisztesség formái szerint legjobb tudásukkal „Neminem laude, honeste seribe suum cuique tribue“ hármas jelszóval kívántunk boldog újévet 1906-ban tisztelt olvasóinknak és munkatársainknak, evvel köszöntjük őket 1907. első napján is, a mikor komoly és csüggedést nem ismerő elhatározással kezdjük el újra a munkálkodást a Kövárvidék java, fejlődése érdekében. Uj esztendő. Az öreg idő fáradhatatlan. Egyre tipeg, egyre halad és ismét fordulóhoz érkezik. Még ismét a múlt eseményei foglalkoztattak bennünket, még a jelen dolgai kötötték le figyelmünket, de már a következő pillanatok, a titokzatos, a nem tudott jövővel foglalkoztatják elménket. Minden különösebb átmenet nélkül belecseppenünk az uj évbe, amelytől mindig többet remélünk, jobbat várunk, mint az előbbiben részünk volt. Mert hát emberi gyarlóságunknál fogva soha se tudunk betelni azzal, ami megadatott nekünk és az ismeretlen jövőtől, az uj esztendőtől várjuk mindenkor sorsunk jobbrafordulását. Már pedig manapság csodákat ne várjunk, hanem igenis magunktól reméljünk lényegesebb változásokat. Ha az elmúlt esztendőben elégedetlenkedtünk, hassunk oda, hogy ezt az érzést leküzdjük; ellenben erős akarattal, szívós kitartással és Istenben vetett szilárd hittel munkálkodjunk azon, hogy munkánk nyomán áldás fakadjon; fáradozásainknak igaz gyümölcse legyen. Ne lessük a sült galambokat, melyek csak a mesékben léteznek, mert komoly munka nélkül, komolyabb eredményt el nem érhetünk, az elégedetlenség pedig magában véve is restséget, tunyaságot munka-iszonyt jelent. Igen, remélhetünk többet, jobbat az uj esztendőtől, de a magunk eszére, erejére és képességeire támaszkodva várjuk azt be. Akinek, meg ha nem kedvezett a szerencse, bár dolgozott, fáradozott lankadatlan buzgalommal, az ne csüggedjen, ne veszítse el energiáját, mun-kakedvét. hanem fokozottabb erővel, kettőzött igyekezettel munkálkodjék, mert előbb-utóbb ez a fáradozás meghozza a maga eredményét. A-sorsot, a végzetet sohase káromoljuk,' ne okoljunk senkit és semmit azért, hogy senyvesztő munkánk meddő maradt, azonban tartsuk meg lelkierőnket, vasakaratunkat és hatalmas szorgalmunkat épen és csorbítatlanul, küzdjünk meg az akadályokkal, győzzük le a nehézségeket és boldogok leszünk, mert munkánkban bár megannyi nehézség gördittetett utunkba örömünk fog telni. Csak a hittel bíróké a jövő; azoké, kik hisznek és bíznak, remélnek és dolgoznak. Az elégedetlenek hitetlenek, a panaszkodók élhetetlenek, a siránkozók gyávák, a jajgatok irtóznak a munkától. Ezek csak várnak és örökösen csak várnak anélkül, hogy eredményes volna a várakozásuk. Munka nélkül manapság megélni nem lehet tisztességgel és becsülettel. De a munka is csak félmunka, ha nem üzzük testestül-lelkestül, örömmel és jókedvvel. Mit várunk mi az élettől, mit áhitunk és lesünk, miért epedünk? Egy szó: boldogságot. Igen keveseknek adatott meg az igazi boldogság, pedig valamennyien könnyen elérhetjük, mert ott van a közelünkben, ott tanyázik mellettünk. Azonban mi egyre hajszoljuk, egyre kergetjük a boldogságot, szüntelen keressük és nem tudjuk elfogni, nem tudjuk megtalálni, mert egyre követ ez bennünket és mi előttünk kutatjuk. A boldogság alapja a megelégedettség, mely a legszebb, de legnehezebb erények egyike. A mai ideges, gyorsan élő kör nem akarja ezt megérteni. Mindenki többre vágyik, többet akar, mert látja, hogy annak, vagy annál több van, holott a kicsinyes ember nem tudja azt megérteni, hogy az, akinek több van, aki gazdag, aki vagyonos, még nem feltétlen boldog. A boldogsághoz nem elegendő a pénz, sok pénz. De sok szegény gazdag van a világon, aki beteg, aki életunt, aki szerencsétlen. Mert hát a pénz még nem boldogít, csakhogy ezt a különben ép testű és érzékű ember, aki pénzszűkében még a felföld partján. Az iíja ott van a fejedelem seregében. Hadverő lett mind. Ami pedig vászoncseléd volt, rabláncra fűzte Achmed basa még a husvétkor. — Hazudsz! Kutya gyaur! Elbújtak előlem! De hiába! Rabszijra kerülnek mind! Ha maguktól elő nem bújnak az egérlyukakból, majd kiöntöm őket! Azzal nyomban parancsot adott, hogy a Kőrös vizét gátolják el a sánc alatt. Aztán ha a zsilipek mögött már emeletnyi lett a viz, egyszerre törjék át a gátat. A rohanó áradat elönti a várost s majd kibújnak az ürgék az egérlyukból. Ibrahim felkacagott s már előre kéjelgett, ha elgondolta, hogy egyszerre csak megnépesedik a Kőrös partja, amikor az ár áttöri a gátat és befurakodik a földalatti rej- tekekbe. A rettenetes Ibrahim, akinek elvonulását a messze rónaságon elhamvadt falvak, újonnan lett temetők jelezték, kétezer lovassal körülkerítette a várost, hogy a meneküléskor senki emberfia el ne vonulhasson. Aztán kiadta a parancsot. — A legszebb gyaur szüzet, aki léteznék a hitetlenek között, hozzátok elém. Az én szakállamat vakargassa, az én arcomat csiklandozza, háremem legpuhább pávatollaival! II. Vakondok élete volt azokban a szomorú időkben a váradi magyaroknak. A föld alatt várják a szerencsétlenek mentsvárát, ahova kincsüket, drágaságukat, gyermekeiket, jó magukat rejtették, amikor közeledett a sor vérszomjas, tarfejü, pogány; sarcolni, janicsárnak való ifjat elhurcolni, keresztény leányt rabszijra fűzni. Ott, a föld alatt tanyáznak most is. Hosszú, végtelen alagutakat fúrtak. Azok voltak az utcák, a sikátorok, amelyeken egymást felkereshették. A templom alatt hatalmas négyszöget vájt a kétségbeesett emberkéz. Nagy veszedelem idején, ide, a Szent-László sirja- köré gyűltek, hogy térdenállva menesszenek buzgó imát az úr trónusának szent zsámolyához. Az istenes énekek, az epedő fohászok új erőt, új hitet varázsoltak az ellankadt reménységekbe és bi- zodalommal hallgatták a lelkészük szép szavát, hogy a Megváltó ellátogat a földalá is a hívei segítségére, mert a keresztnek győzedelmeskednie kell a pogányok félholdján. Pünkösdi imára is a László sirja köré gyűltek a váradi emberek. Földesúr, nemes és jobbágy egyformán borult le a kereszt előtt. Nem szólított itt senkit nagyúri gőg robotos munkára. Egyformán ember, könyörgő, kétségbeesett teremtése a Mindenhatónak volt itt mindenki. _____Lőrinczy Ferenc, a sok csatát állt, vitéz dalia, sehogysem tudott beletörődni abba, hogy elbújjék a török elől. Sohase látta még az ő hátát az ellenség. Vagy szemben volt vele, vagy meg ő tekingette a pogány eszeveszett vad futását. Menekülésre se vágta a sarkantyúját toporzékoló paripája szügyébe. Csak olyankor nógatta vágtatásra a nemes állatot, amikor a futamodó ellen után kellett iramodni. Most is elkeseredetten lépett a földalatti szentélybe és buzdította pajtásait, hogy vonuljanak az Isten napfényes ege alá és vívjanak harcot a törökökkel. Hiába siránkozott a sok asszony meg leány, hogy ezerannyi a török odafent; istenkisértés volna szembeszálni véle. Ferenc nem tágított s már-már maroknyi csapattal a földalatti üreg szája felé tartott, amikor hirtelen hófehér karok fonódtak maga köré, lágy öleléssel. — Maradj velünk, szép vitézem! Drága szerelmem! Odafent biztos halál vár reád. karomban a boldog, mámoros élet kínálja néked minden üdvét. Ne menj, még elárulsz bennünket. A török, üresen találva a házakat, úgy is elvonul. . . Ferenc visszafordította dusfürtü fejét és a szépek szépe forró, szerelemittas csókot forrasztott a sörte bajusz alá. Régen szerették egymást. Még akkor vallotta be szerelmét Adorján várkertjébe, amikor a pogánynak még hire-hamva sem volt nagy Xagy megtakarítási Karácsonyi ajándékaink Satambposta _____________érünk el, ha_______________________________________bevásárlását a_____________________árubeszerzési vállalatra bízzuk. Mindent n agykereskedői árakban számit. — Jutaléka csupán a pénztári engedmény, a melyet az eladótól von le magának. Qjgégtulajdonosi GALAMB JÁNOS BUDAPEST, VII-, Doh&nyu. 16.
