Kővárvidék, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-04 / 44. szám
III. évfolyam. Nagysomkut, 1906. november 4. 44-ik szám. KlöfUtaMal *r i Égése érre ...................8 X Negyed évre .... 2 K Fé l évre........................4 „ Egy szám ára . . 20 fillér Fő szerkesztő: Dr. Olsavszky Viktor. Felelős szerkesztő: Barna Benő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nanisakit, Teleki-tér éli. sí. MEQJELEN HIN DEN VAASRNAP. I Halottak napjára. [ Irta: Veszprémy Sándor. Néma kegyelettel száll az emlékezet a sirok mélyeire, felkeresni azoknak por- ladozó csontjait, kiket, mig éltek, szeretettel vett körül. Forró könnycseppeket hullat az árva a hideg hantra s nem képes azokat felmelegiteni. Érző, lüktető szivéhez szorítja a keresztfát, de az alatta nyugovót nem tudja életre kelteni. Halottak napján az élet megjelenik a halottak birodalmában s világot gyújt a sötét sirok felett, imádkozik azokért, kiknek ajka már elnémult az imádkozásra. Néma, irtózatosan néma az a temető! Magába szívja ráhullatott árját a könnyeknek s érzéketlen szive nem mozdul meg, bármily keserűek, bármily forróak legyenek is azok. Pedig mily boldogító volna csak egyetlen hang is annak a sírnak fenekéről, mely azt mondaná az özvegynek: hitvesem! Az árvának: gyermekem! A szülőnek édes jó anyám! Néma irtózatosan néma az a temető, mert roppant fájdalom árán szerezte meg magának ezt a némaságot. Mily iszonyatos' küzdelmet vívott az élet a halállal, mennyi kin nyilalott át a véren, agyon, idegen csonton keresztül, mig a halál legyőzve az életet, áldozatait a temetőbe gyűjtötte össze. Ne kárhoztassátok a temetőt némasága miatt. A némaság az ő kincse, csendes békéjének ez a szemfedője, fölséges nyugalmának királyi palástja. Ti szegény élők résztvevő fájdalommal kiséritek halottaitokat utolsó utjokra s midőn sírjaik mellől visszasiettek, mohón kapkodtok az éltető levegő után s azt hiszitek, jobb sorsban vagytok, mint a megholtak. Én ne^ igy gondolkodom. Engem, valahányszor egy-egy temetésről visszatérek az élők közé, az irigységnek egy neme fog el, mely azt mondja nekem, ő már túl van azon, amin nekem még túl kell esnem. Elém áll a kérdés: Hogyan fogok meghalni? Minő fájdalmak fogják megrohanni szervezetemet, hogy azt szétrombolják? Minő viharok fogják kioltani életemnek lángját? Mert hiába! Kettőnk közül a végső győzelem mindég a halálé! Az embernek mindennemű működésében megnyugvást egyedül az állandóság gondolata képes nyújtani. Ahol ez nincs meg, ott a nyugtalanság, a bizonytalanság, mint valami kínzó lidérc néhe- zedik a lélekre, mely mindenütt nyomában van és megbénítja legnemesebb törekvéseiben. Ilyen kínzó lidérce az embernek a halál! Ott leselkedik már a gyermek bölcsője felett. Megjelenik az emberi szív első dobbanásánál és végig kiséri egy életen keresztül kezében tartva e jogot bármikor elrabolni tőle az életet Nem tesz külömbséget gyermek és felnőtt között, kikacagja a tudományt, kijátszsza az emberijóvintézkedéseket, odaül az orvosi műtőasztalokra, belopódzik a szanatóriumnak csendes szobáiba és sem pénz, sem előkelő állás, sem érdem nem képes megvesztegetni. A legnagyobb fokban igazságtalan. Leszakítja a gyermeket anyja emlőiről; lesuljt az ifjúra élete virágáA „KŐYÁRYIDÉK“ TÁRCÁJA. Válás előtt. Ismert bennünket szinte már, Az egész utca és negyed; Tudták, hogy meghalok önért S hogy értem élni tud kegyed. Úgy jártunk-keltünk boldogan, Mint a mosolygó fecskepár, Pedig rikoltott már a sors, Miként a varjú: Óh, be kár! Ki hitte volna tegnap azt, Hogy ennek már ma vége lesz, Hogy a mosolygó fecskepár, Holnap már uj hazát keres. Engem majd megismer hamar Egy másik utca és negyed — Mig holnap, vagy holnapután Talán már mással jár kegyed ... PakoU József. A vilovai tündér. Emberemlékezet óta nem volt olyan gonosz hirü falu, mint Vilova. Válogatott tolvajok és vásári fosztogatók lakták s a férfiak oly gyakran vándoroltak Zomborba a vármegye főztjére mint ahogy a városi urak a fürdőkre utaznak. Néha szinte kihalt az egész falu, a szél busán fütyörészett a nádfödeles háztetőkön: az asszonyok, a szegény sudár természetű vilovai asszonyok, szekerekbe ültek, hogy deputációba menjenek Korponay György alispánhoz, eressze haza az urukat, nincs aki fiainkat fölnevelje, lovainkat kipányvázza. Elhervadunk, mint a nád a decemberi szélben. Az alispán jó ember volt, de nem tehetett semmit. Jobb ha azok a fránya vilovaiak a tömlöcbe száradnak, mintha hét járás becsületes népét tartanák állandó rettegésben. Inkább csak sírjanak az asszonyok, mintsem a vásáros kereskedők járjanak örökösen a vármegye nyakára. — Nem is igazi rácok ezek mondotta egyszer Isbányi plébános, mikor az elátkozott falu mellett elhajtottunk. Valami ittfelejtett tatár ivadék lehet. Régi török vahije maradványa ez a falu. Nézze meg a villovai férfiakat. Tiszta tatárkoponyák, feketék az arcuk mint a föld. Utonállásra és zsiványságra született ez a nép. A lovak, a sovány vilovai lovak, búsan legeltek pányvára kötve a Csikér sárga partja mellett. Az utas, ha éjszaka, elhajtatott erre kocsijával, ijedtében keresztet vetett magára. A szél furcsa nótákat fütyürészett a düledező viskók fölött. Az ut mellett lábatlankodó szélmalom is oly különösen lóbálta a kerekét, mintha valami elátkozott óriás hadonászna a kezeivel. Néha vidám muzsika zenéjét is alásodorta a szellő az országút fölé. A nagytéren, fehér holdfénynél, a vilovai asszonyok járták kecsesen a szomorú kolótáncot. Az utas azért csak gyorsabb hajtásra nógatta a kocsisát. A vilovai asszonyok szépsége ép oly veszélyes lehetett, mint tatárképü férjeik vadsága. Egy viharos éjszakán történt, mikor kísértetiesen lengett, sóhajtozott a nád a Csikér sovány partja mellett, hogy nemes Endreffy Péter kigyósi földesur elakadt a falu közepén a hintájává! a sárban. A nemes ur káromkodott nagyot, szidta a szenteket mint a záporeső, de a megfeneklett hintó csak nem akart kimozdulni a pocsolyából. Hiába no, az éjszakát itt kell már tölteni, ebben az istenverte fészekben. kaphatók kedvező részletfizetésre Vertheimer Lipót-nál Szatmár Kazirlczy-utca 17. (A zárdával szembe). Arjesyzéls.et Ingyen toérmentve KiildöK t>árU IneK. _____ Le gjobb varógépek
