Kővárvidék, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-28 / 43. szám
III. évfolyam, Nagysomkut, 1906. október 28, 43-ik szám. XJlőflasetéBl ár : Egész évre ...................8 K Negyed évre . . . . 2 K Fé l évre........................4 „ Egy szám ára . . 20 fillér Fő szerkesztő: Dr. Olsavszky Viktor. Felelős szerkesztő: Barna Benő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagysomkut, Teíeki-tér 388. *z. MEGJELEN Í11NDEN VAASRNAP. Rákóczi.- Irta: almon József. A lazaristák temploma oly hangos, nagy munka foly benne. Csákány ütés egyre hangzik, egyre. A kripta fala félelmesen dübörög. A páter mély áhítattal mondja imáját ................temetésre készülnek. Ne m hiszitek,.............századokon át ké sz a sir, várja tetemét a vezérnek, várja bársonyos ruhában nagy fejedelmét, várja a sir, nemzetének szive, melyből kiszakadt. Nem hiszitek, hogy temetnek . . . . Nem. Hiszen forró lett már idegenben a test, századok vihara elnémitotta a csaták zaját, nem haliszik már a táro- gatós kuruc-nótája a századok ködén, csöndes immár a csere, nincsen kuruc, hadd verné fel zaját, csendes a lég Késmárk felett..........................temetésre ké szülünk, temetésre készül a magyar. Temetésre itthon, mert nem ott temették el a vezért, hol győzelme korona volt, nem ott temették el a fejedelmet, hol a nagy nemzetek csodálva bámulták hős seregét, nem ott hunyta le örökre A „KQVÁRVIDÉK“ TÁRCÁJA. Rákóczi feltámad. Nem hallgatja többé tenger mormolását, Tenger habja felett futó szél zúgását Kurucok vezére. Millió ajkáról örömhymnusz fakad, Hazajött Rákóczi, hazajött a szabad Magyarok földjére! Itt vagy, borús egünk tündöklő csillaga, Itt vagy szabadságunk legdicsőbb bajnoka Kétszáz éve várunk óh, be sokszor hívtunk-. „Jöjj vissza Rákóczi Szabadságunk véres lobogóját bontsd ki, A sir szélén állunk!“ És te jöttél akkor, mindannyiszor jöttél Rodostói sírból éjfelen kitörtél És lelkűnkbe szálltál. Rákóczinak lelke lobogott felettünk. Ahányszor a magyar szabadságért küzdőt- Vezérünk te voltál, [tünk, szemét, hová századokon át szelleme haza — hazajött. Mily későn temetik a megholtat, századoknak kellett elszállania, addig, mig nemzete temetteti! Nem. Eltemette Őt és bujdosó társait a pozsonyi gyűlés még akkor, midőn még élt, tervezett, dolgozott, midőn a Márvány-tenger partján kialakított agyának rétege egy szebb, egy szabadabb hazát. Elve temették el, hiszen hontalanná tették s e földnek csak most szabad befogadnia portestüket. A Megváltót az a nép feszittette meg, a mely a jeruzsálemi utón zöld galyakat, saját ruháját rakva lábai alá. Az a nép kiáltott rá: „feszitsd- meg“-et, a mely a királyi utón hozsánnával fogadta. Az a nép feszittette meg a Golgotha keresztjén, a melynek leikéért imádkozott. Csodálatos játéka a sorsnak, hogy annak a földi fejedelemnek sorsa olyan hasonló a mennyei fejedeleméhez. Az a nemzet száműzte önfiát, a kinek lelke mélyében csak egy eszme élt: szabad haza. Édes anyaföldben, véres anyaföldben Jól esik pihenni, dicső fejedelmem ? És ha üt az óra: Rendülnek falai kassai kriptának, Rákóczi sírjából mindig fel-fel támad Az uj hivó szóra. Szombatos Elemér. Perzselő szerelem. Éjfél után járt már az idő és a kis társaság még együtt ült a fürdővendéglő teraszán. Az enyhe nyáréji szellő feléjük vitte a jázminok és tearózsák bóditó illatát és az asszonyok elmerengve mohón szívták magukba a kellemes illatot, mig a férfiak az asszonyokat bámulva, eregették szivarjaikból a finom lila füstöt. Úgy látszott, mindenki az emlékeiben kutatva valami után. A csöndet Ládayné, szőke gyerek asszony szakította meg, aki csak másfél év előtt egyenesen az apácáktól került a főkötő alá és előszeretettel vitatkozott a szeremről. Ha önök csakugyan hisznek a szerelem mágnességében abban, hogy az önök hatalmasan lángoló szerelmüktől megperzselődik az asszony ? És megfordítva, - vágott közbe Balogh, a harmincöt éves vénlegény. Az a nemzet száműzte és tette hontalanná gyermekét, a melyért annyi áldozatot hozott. Az a nemzet tette hontalanná és bélyegezte meg bujdosó társaival, a melynek boldogságáért életében mindig hordta vállain a golgothai keresztet. Temetünk szinte két század után. Temetünk, pedig a temetésre nem acélerős kar, nem törhetetlen ragaszko- dásu szív, nem a számitó agy vár már, hanem porrá lett test, asszott csontkar, rozoga váz. Nem. Nem igy temessünk mi! Előttünk feltűnik a győző kuruc s harsonája a dicső századnak, hangos lesz ismét a csere, kuruc labancra tör, vezeti Vak Bottyán, Rákóczi, Bercsényi, nem harangzúgás az, a mi betölti a léget, ágyú dübörgés, kard csattogása kartács tüze az, nem a kuruc danája mi fülünkbe hangzik, nem a tárogató: a nemzet imája, hymnusa már! Benépesül újból a táj, bújó kuruc, vesztes kuruc nincs már, győzött a kard, vezeti azt büszke fejedelem délceg paripáján, homlokán az anyai csók, kezében a zászló, rajta az Ige: „pro libertate.“ Mosdjuk úgy, — folytatta tovább a gyerekasszony. Ezzel tehát azt is állítják, hogy a nő: legyen az férjes asszony vagy leány, okvetlenül a karjaikba borul, ha önöknek eszükbe jut szerelemre lobbani iránta. Úgy van asszonyom, csakhogy nem egészen helyesen fejezte ki magát. Nem akkor, ha eszünkbe jut szerelemre lobbani, hanem amikor a szivünk gyűl szerelemre. Nem értek én szerelem alatt holmi pillanatnyi fellobbanást, amely bizonyos idő múlva eltűnik, hanem azt a nagy, szenvedélyes, önfeláldozó, szent érzelmet mely őrültté képes tenni, bűnt képes elkövetni. Ez a szerelem, a melynek őszinteségéről és hatalmáról idővel meggyőződik a nő vagy férfi; igenis megejti még a leghidegebb szivet, még a legerényesebb nőt is. Be kár, hogy ilyen szerelmet ma már csak Pékár vagy Rostánd hősei éreznek egymás iránt, sóhajtotta a szép Kócsné, a fürdő „korhelye.“ Téved szépséges asszonyom, — szólalt meg hirtelen Döme Gyurka a szobrász - és Dani is téved. Ilyen szerelem a mi csúnya materiális életünkben is található, csakhogy mi nem érünk rá, vagy talán rösteljük öt felvonáson keresztül bűbájosán csengő rimakbe foglalni a szerelmünket, epekedni mint egy holdkoros gimnázista és talán azért van aztán,
