Kővárvidék, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-09-09 / 36. szám
2. KŐVÁR VIDÉK 1906. szeptember 9. ban sok esetben egy bizonyos kemény- szivüségre vezet, főleg ott, hol a teljes munkaképtelenség az illetőnek önhibája nélkül állott elő s ahol a legszükségesebbnek megadása, a fáklya a világhoz hasonlítva, nem a nyomor éjjelének a megvilágítására, hanem a borzasztó sötétség feltárására vezet. Az ily esetekben, melyeket csak az individualizáló szegényügy állapíthat meg teljes biztossággal, az emberi könyörületességnek' kell legszebb és legáldásosabb virágait fakasztani. Iparunk és sajtónk. A sajtó maga az élő nemzet. Amilyen a nemzet, olyan a sajtója és megfordítva. A nemzet kívánalmai, úgyszólván összes életnyilvánulásai a sajtóban tükröződnek vissza. Egészséges sajtó egészséges lelket képes belehelni a nemzet testébe. Romlott sajtó a fertőző bacilusok egész seregét viszi magával és megmételyezi azok lelkületét, kiknek szellemi táplálékul szolgál. Nincs könnyebb, mint fogékony lelkeket hálóba keríteni a sajtó hatalmával. A nemzet életét visszatükröztető sajtónak azonban más a hivatása. Feladata a nemzet vérkeringését szabályozni, irányítani. E hatás sokszor rendkívüli tevékenységre is fel tudja a nemzetet riasztani lethargikus állapotából. A sajtó hatása néha óriási szokott lenni. Hasonlít a villámütéshez. Kápráztató fényt áraszt, tüzbe hozza a lelkeket s felkorbácsolja sokszor a szenvedélyeket is. A hírlap a mai nap harcosa, de a jÖVQ alapját készíti elő. Minden egyes nap újabb és újabb tápanyaggal képes gazdagítani a nemzet vérkeringését, mely azáltal szabályozottabb mozgáshoz s igy öntudatosabb életműködéshez juthat. Az 1848-as nagy idők a sajtó egy napi villámütésének köszönhetők. A hány eszme és szeretni foglak még akkor is, ha nem leszek már, ha porladni fogok, mert az én szerelmem teirántad örök, soha meg nem szűnő, végtelen, szent és érzem, nem a kór sorvaszt engem, nem, én a szerelem tüzében égek el. Tovább nem bírta már. A kicsi, vézna beteges asszonyt újra elfogta a köhögési roham és erőtlenül dőlt vissza hófehér párnáira. Barcsy Dénes elbocsátotta a gyönge, sovány asszonyt, kit eddig átkarolva tartott, kezébe temette az arcát és nem tudott sírni. A folytonos szenvedés, gyötrődés, az átvirasztott kínos éjszakák fásulttá, érzéktelenné tették. Barcsay egy esztendővel ezelőtt ismerkedett meg Hortvaynéval, az elhunyt gazdag földbirtokos özvegyével. Hortvayné még akkor a nagy vidéki város ünnepelt szépségei közé tartozott. A leghirhedtebb Don Juánok hajhászták kegyeit, de hasztalan. A szép asszony kacérkodott velük, meghallgatta üres bókjaikat, mosolygott rajtuk és semmi több. Valóságos udvara volt, de ez csak játéknak, időtöltésnek volt jó. A „Kaméliás Hölgyet“ adták a színházban. Valamelyik hires művésznő játszotta Margitot. A közönség lázba jött, mindenki a művésznőt csodálta, azt a nagy, szenvedélyes, szent szerelmet. Hirtelen valaki Hortvayné felé fordult, két izzó szem meredt a szép asszonyra, mintha kérdenék: „tudnál-e te igy szeretni? Látod, ez a szerelem.“ Hortvayné megremegett, maga sem tudta miért, csak nézett annak a bozontos hajú férfinak a szemébe és nem tudott megválni attól a tekintettől, mely égette, perzselte. Másnap ezt irta a bozontos hajú az asszonynak: Te vagy, oh asszony, üdvöm, mindenem, Te rólad zengem legszebb énekem, csak született, akkor az emberiség agyának gazdag tárházában, az mind a sajtó villámszárnyán indult hóditó útjára. Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! Demokrácia! Emberi és politikai jogok! Szabad munka szabad hazában! Mind e jelszavak és törekvések ugyan minek köszönhetik létüket, ha nem a sajtónak? Ma már ott állunk, hogy egy nemzet nagyságát sajtójának fejlettségéből is képesek legyünk megítélni. A hatalmas britt birodalom, Németország vagy Amerika sajtói gazdaságilag és politikailag mily hatalmas országok félelmetes erejét rejtik magukban? A britt sajtó az angol nemzetállamot, a német a harcias szellemóriást, az amerikai a munka apotheozisát tárja elibénk. Mindegyik egy-egy életcél^-melynek érdekében napról-napra újabb és újabb eszmékkel sarkalják nemzetünket. És hogyan állunk a magyar sajtóval ? örvendetesen kell tapasztalnunk, hogy e téren az utolsó évtized alatt rohamos fejlődés mutatkozott. Az ország fővárosában elegendő számmal vannak napi, heti és szaksajtóink. A vidéki sajtóval — néhányat leszámítva — szomorúan állunk. Nincsenek országos szellemű vidéki lapjaink. Ennek okát abban kell találnunk, hogy nincsenek valódi központi városaink, ahonnét nem vicinális, hanem országos szellem sugározna ki a környékre. A nemzetállamban mindenütt a nemzet országos szellemének kell vezetni és uralkodni, mert itt a legkisebb község is maga a nemzet, illetve az állam partikuláris viszonyaiban. Habár helyiek is legyenek az ügyek, de azoknak országos szellemtől kell áthatva lenni. Magyar- országon nincs egyetlen vidéki város, még Szeged városát vmi véve ki, ahol igazán ilyen élet ur°Vkodnék. Inkább szűkkeblű, vicinális, semmint országos érdek vezérli az itteni polgárságot. Ha egyszer- másszor mutatkozik e vidéki helyeken, e körülmény még nem jele annak, hogy itt másképpen fordul már a város szekere. A nemzet életének szakadatlan egymásA te szived sugárzik éjszakámba, Szavad az éji szellő suttogása, Teérted élek, rólad álmodom, Bocsáss meg érte édes angyalom, Bocsáss meg érte édes angyalom! A szép asszonyt valami kimondhatatlan gyönyör hatotta át, midőn ezt a rövid, pár sort elolvasta és félt, hogy ez is csak olyan mint a többi. Nem, ez lehetetlen. Barcsy az aszkéta újságíró, az egészen más ember. Egyetlen asszonynak sem udvarolt, mióta elhagyta egy lelketlen, forróvérű színésznő, kit az őrülésig szeretett. Mennyi bolondot követett el akkor a színésznő kedvéért. Hogy kacagta az egész város, de ő nem törődött a világgal, semmivel, csak járta a bolondját annak a kacér színésznőnek, a ki kikacagta a szerelmes embert és megszökött egy léha, gazdag fiúval. Barcsy ezt a nagy csalódást nem bírta kiheverni. Magába zárkozott lett, nem járt asszonyok közé, mert azt hitte, hogy igazi szerelem nem létezik már és félt, hogy újabb csalódás érhetné . . . Ilyen férfi után vágyott Hortvayné, ki fel tudja magát áldozni, megveti a társadalmi konvenciókat és mindent egy asszonyért a szerelemért. Százszor újra elolvasta azt a néhány sort, melyekért a lelke üdösségét akarja kockára tenni, ^azután habozás nélkül irta vissza: Jöjjön. És a férfi jött. Megfogta a feléje nyújtott kezet és csókolta, eszeveszetten csókolta és nem akarta többé elengedni. Az asszony pedig nem vonta vissza. Valami őrült láz, szenvedély ragadta el őket és az asszonynak nem volt ideje felocsúdni belőle. Magával sodorta a férfi féktelen, izzó szerelemvallása, ki lábainál heverve, fejét ölébe hajtva, csókolta azokat a puha bársonyos kezeket, melyeket nem birt elengedni. A férfi utánban kell lefolynia, akár országos, akár helyi vonatkozásaiban. Nem lévén erősen kifejlett középponti városaink, nem fejlődhetik erős alapú és országos szellemű vidéki sajtó orgánum se, mely irányitó befolyást gyakorolna a nemzet vérkeringésében. Pedig erős vidéki sajtóra számos tekintetben szükség van, mert a fővárosi sajtó nem láthat el minden vidéki ügyet. Erre csak a vidéki sajtó képes, még pedig a nemzetállam követelménye szerint akként, hogy minden helyi ügyet egyszersmind országos oldaláról vizsgáljon és mérlegeljen, mennyiben felel meg a nemzet akaratának? Tagadhatatlan azonban, hogy elismerés illeti meg úgy a fővárosi, mint a vidéki sajtó harcosait, kik a nemzet millió ügyének eleven szószólói. Minden vérbeli sajtó-emberben a nemzetállam testesül meg. És ideális állapot az volna, ha a nemzet minden tagja a sajtó harcosa lenne s mint ilyen a hivatásos, vérbeli újságíró oldala mellé állana. A magyar iparososztály is érzi és tudja, mily erő rejlik a sajtóban, mely egyik legelevenebb tárogatója volna küzdelmében. Szó sincs róla, beszámol ugyan a sajtó az iparosság esetleges mozgalmairól, gyűléseiről; de ez mind nem elég ahhoz, hogy az iparosság sajtóbeli érdeke ki legyen elégítve. A sajtónak teljes ambícióval fel kell karolni az iparügyet, melynek követeléseit önálló munkálkodás és tanulmány tárgyává kell tenni. Nem csak az iparosság fogja ennek hasznát látni, hanem erősbödést fog nyerni viszont a a sajtó is az iparosságban. És ha a sajtó hasábjain tért nyit és állandó harcosává szegődik a magyar iparos osztály reformköveteléseinek, úgy a magyar iparosság bármely követeléseiért a sajtó részéről kemény harc folynék, úgy sok kérdés már régen dűlőre jutott volna. Nos, ha igy áll, úgy mi se gátolja a különböző pártállásu alapokat abban, hogy e tekintetben szövetségre lépjenek egymással. gyönyörtől ittasultan, felkuszott az asszonyhoz, égő ajkát ajkára szorította és belehaltak a csókba. És ez az eszeveszett, tomboló szerelem nap-nap után ismétlődött. Ha egy nap nem jöhetett el a férfi, a szerelmes szőke asszony elment imádottja lakására és várt. Mikor aztán Barcsy kifáradtan hazatért; a szép asszony odavonta fejét keblére és elsimította puha kézivel a redőket homlokáról és részegítő csókjaival lecsókolta forró ajkait. Ilyenkor még józan volt. De amint belenézett a férfi sóiét, izzó szemeibe, melyekben valami csudás tűz lobogott, mintha megperzse- lődött, elkábult volna ettől. Olyan volt, mint a bolondos éji bogár, mely folyvást a láng körül röpköd, melyben elpusztul, megsemmisül és mégis körülötte röpköd. Nem tudott ő élni anélkül a gyilkos szempár nélkül. Az a szent őrület vett ilyenkor rajta erőt, mely szentté teszi a bűnt, bábbá az öntudatot. És zengte az ő nagy szerelmének fenséges himnuszát.- Több az mint boldogság amit én most érzek, amikor csak az enyém vagy és senki másé, amikor még gondolataidat is enyémnek mondhatom. Mennybeli üdvösség az, melynek fináléja a kárhozat. Oh, de most ne beszéljünk erről, csak egyedül terólad, ki az^én hősöm királyom, Istenem, mindenem vagy. És te talán csak sejted ezt, de nem érzed. Pedig érezned kellene. Hisz lángoló vérem lüktetése, szerelmes szivem dobbanása, szomju ajkam csókja, puha karom ölelése mind csak az én végtelen, soha meg nem szűnő szerelmemről regél neked. Ha elmégysz, szeretnélek átfonni, hogy vissza tartsalak; ha távol vagy
