Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-02-12 / 7. szám
H. évfolyam. 7. szám. Nagysomkut, 1905. február hó 12. Előfizetési ár : Egész évre .................8 K Negyed évre .... 2 K Fé l évre......................4 „ Egy szám ára 20 fillér MEOJELEN MINDEN VASÁRNAP Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagysomkuton, Teleki-tér 388. szám. Rzsiai áiiapot. Pompás fogatot láttam a napokban végigsiklani a fő-utczán. A czifra szán elé két tüzes pej paripa volt fogva, veretes szerszámmal. Toporzékoló, tüzes két ló. A kocsis, — pedig markos legény — alig képes tartani őket. És száguld a két ló és siklik a szán villámsebesen. Ami ezután történt, az is villámsebesen történt; egy pillanatnak müve volt: Egy kis gyermek ment az utón. A kocsis nem vette-e észre, a gyermek nem hallotta-e? A lovak leverték a gyermeket a lábáról és a czifra szán keresztül siklott rajta. És szerencse a szerencsétlenségben, hogy az ijedtségen kívül egyéb baj nem történt. Kérdezhetné valaki, hogy mindez mit tartozik ide? Megmondom azt is. A gyerek anyja, meg akik az egészet látták, körülállták a fogatot és szemrehányásokkal illették a gondatlan kocsist; mire az a következő szavakkal felelt: — Há’ minek jár ott, ahol a lovak szoktak járni ?! Nem mentik ugyan egészen a kocsist a mondottak, de az igazat megvallva ezért a pár szóért irtani le az egész jelenetet. És hogy nem volt nagysomkuti az a kocsis, azt ezzel a pár szavával elárulta már. Mert nagysomkuti ember nem mond, — nem mondhat ilyet. Az nagyon jól tudja, hogy ha akar, sem mehet más utón, mint amelyen a lovak, a szarvas- marhák és általán: a lábas jószágok szoktak járni. Nagysomkuti ember jól tudja, hogy a római katholikus teplom, állami népiskola és községháza előtti útrész kivéve, nincs talpalatnyi hely a községben, ahol gyalogjárónak csak nyoma is volna. Pedig ez nem jól van igy. Mert eltekintve attól, hogy az utczán járó felnőtt embernek is folyton az a dolga, hogy most a vágtató lovak, majd a czam- mogó ökrök, aztán a ki, vagy hazamenő csorda, majd a malacz csürhe elől kitérjen. Mondom: eltekintve ettől, gondolnunk kell arra is, hogy sok iskolába járó apróság van a községben, akik, különösen mikor hazafelé térnek az iskolából, csoportosan, lévén, élvezik a szabadságot, futkároznak, játszadoznak. És soha sem bizonyos az az anya, hogy épen iskolába bocsájtott gyermekét épen látja-e viszont. Mert, hisz’ az elgázolásnak minden pillanatban ki van téve. De eltekintve még ettől is: egyáltalán nem létezik talán még egy olyan község, ahol gyalogjárónak hire-hamva se legyen. Ott vannak: Szinérváralja, Csen- ger, Halmi, Huszt, mezővárosok, vagy helyesebben: nagyközségek, azok isépúgy, mint Nagysomkut. És gyalogjárójuk mégis van. Különösen Csengert emelem ki. Gyalogjáró tekintetében vetekszik némely, ez irányban már rendezett várossal. Vagyonosabbak volnának ezek a községek? Vagy a lakói elégelték már meg a lovakkal, szarvasmarhákkal és sertésekkel egy utón járni? Vagy a mi községünk volna olyan nagyon szegény? Avagy itt még mindig nem unták meg az emberek, hogy az oktalan állatok között, azokkal egy utón járjanak? Elég volt már ebből ennyi. Csinálni kell valamit. Az tény, azt magam is belátom, hogy ha a község maga akarná az összes A „KŐYÁRYIDÉK“ TÁRCZÁJA. Anyóka ... Anyóka vén, görnyedt teste De azért csak reggel, este Egyre bolyong s tört szemével Keres, kutat szerte széjjel. Az utezákat járja sorba Kotorász a sárba, porba, És boldogan áldja, sorsát, 11a talál ott kenyérmorzsát. S ha már zsebe tele tömve Kiballag a temetőbe S nem megy el, míg egy keresztre A morzsákat nem helyezte. Faragott fa, nincs virága De ő neki mégis drága. Innen-onnan harmincz éve. Hogy ott fia sírba, térve. Harmincz éve odahordva Mennyi, mennyi kenyérmorzsa ! Nem volt még nap, hogy elmaradt, Várják is már a madarak. Csak odaszdll s ott csicsereg j Friss nótát a madár sereg, í Fia a dalt agy szerette, \ Nélküle már nem lehetne. Csipegetik a kenyeret S aztán a vig dal megered, S mennél vigabb az a nóta Annál jobban sir anyóka. Teleki Sándor. w Mihály a béres. — Irta: Csizmadia Sándor. — No gyerekek, most fogadtam ám egy igazi, béresnek való embert közzétek! Egyenes, mint a sugár fa, kemény, mint az aczél, a járása meg olyan, hogy csak úgy reng utána a föld. Bírja is az a munkát, tudom, úgy, hogy ember legyen, a ki mérkőzik vele. Aztán már a neve is oly komoly; úgy hívják, hogy Nagy Mihály. Az öreg György mondta ezeket a szavakat a tanyáról éppen most hazatérő fiainak. Mert a dolog úgy állt, hogy az öreg a gazdálkodást a fiaira ruházta, mivelhogy maga már öreg és nem birja a számadást. Azt a néhány évet, a mi még hátra van neki, elpihengeti a faluban, a háza előtti pádon. Igaz, hogy világéletében sohasem dolgozott, dehát. a nemdolgozásban is is ellehet fáradni s a fáradalomnak mindenképen pihenés a vége. Hanem azért a cselédeket maga fogadta, mivel a saját állítása szerint széles e világon ő ismeri legjobban a cselédeket. És a cselédfogadás nem is valami egyszerű dolog. Becsapják ott az embert hamar. Újévkor minden cseléd olyan jámbor, mint a kezes bárány. Azt hinné az ember, hogy csak dolgozni tud teménytelen sokat, azonkívül pedig vizet sem tud zavarni. Csak mikor helyre kerül, akkor mutatja,ki a foga fehérít. Nemcsak hogy lusta, hanyag, hanem amellett zsémbes és morgó is. Mindég az övé az utolsó szó. S ne adja az ég, hogy valamit magától is megcsinálna ! Mindent mondani kell neki. Tulajdonképen a gazdák a rossz cseléd miatt pusztulnak. Az öreg vagy mint a termete miatt általában nevezték, kis Györgyi azonban értett a cselédfogáshoz. Fiai meg is bíztak benne teljesen. Különben is ők még csak névleg gazdálkodtak, mert a vagyon az öreg nevén volt. A fiuk nagy érdeklődéssel hallgatták apjuk dicsekvő szavait. Már úgy a hogy gazda fiuk szoktak érdeklődni. Pufók képük ormáról bambán sunyitott két szemük. Olyan volt az a két vizszem, mint mikor a homokos kút vizét nagyon meghúzzák s utóbb azt hinné az ember, savó van a vödörben. Néha értelmetlenül röhögtek, amivel azt akarták mutatni, hogy nagyon örvendenek a jól sikerült
