Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-04-23 / 17. szám
il. évfolyam. Siagysornkuí, 1905. április 23. 17. szám. rr / / KOTARf DE {.?, •<$ ^ töY 5* jf- v-A . M" KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, A „NAGYSOMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. V~ Egész évre . . Fel evre . . . Előfizetési ár : . . . 4 „ Egy szám ára . 2 K ’ 20 fillér Szerkesztő: Hanna, Benő. Főmunkatárs: Borgida József. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Nagysomkut, Teleki-tér 38«. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. (5) Husvét. G) A haldokló Goethe utolsó szavai ezek voltak: „Több világosságot!“ A lángész ezen utolsó fellobbanása bizonyára jelentékeny tartalmat rejt magában, melyet a nagy bölcsész és költő merevedő ajkai utolsó végrendeletként kiáltottak oda az;emberiségnek. Figyeljük csák meg e szavak értelmét. Az okok mélyein s a fantázia magasságaiban egyforma könnyűséggel szárnyalni tudó lélek az elmúlás gondolatával tépelődik. Kétségtelenül eddig is foglalkozott vele, de a hízelgő élet s a homlokát övedző dicsőség fénye az ő énjétől különálló, tehát tőle idegen személyek sorsára vonatkoztatta e gondolat reflexióit. S a miket akkor mondott, annak a világ ünnepelve tapsolt. Most a helyzet, melyet saját szomorú sorsa teremtett, arra kényszeríti őt, hogy önmagának, saját énjének végzetével foglalkozzék. S az a lángelme, mely csaknem egy századon keresztül ragyogott Európa felett, e kérdés előtt fáradtan ereszti le szárnyait s csak annyit mond: Nemértem! „Több világosságot!“ Mi sem jellemzi jobban a modern kor emberét, mint Goethének utolsó szavai. Homlokán egeket vívó gőggel, szivében telve egy római istenség praetensióival, a mikroskop hatalmával s a villanyos reflec- torok fényének intensiv erejével az el- j képzelt paránytól az elképzelhetetlen végtelenségig mindent látni és tudni vél, csak 1 saját énje, saját individiumának összefüggése a múlttal és jövővel képezik előtte azt a sötét^nontot, melyet nem ért. Ez a mai emberiség legnagyobb be- J tegsége. Az oczeán habjain vergődő hajós hiába tudja elemezni a tenger vizét, hiába ismeri annak lakóit, hiába van fogalma az égtájakról, ha az Ég borult felette s j iránytűje nincs, elvész, elpusztul. S mennyi kin, mennyi szenvedés árán kell végigjátszania e tragoediát! A kultúra vívmányai, a tudomány mélysége, a kényelemnek pazar eszközei, humanismus és liberalismus, színház és kórház, üdülőhely, szanatórium, villany, gép, pénz, hatalom, érdemkereszt stb. mind „több világosság“ után kiált, mert egy sem képes az emberi élet czélját kielégítően megmagyarázni. Mert a czél a halál nem lehet, pedig ez mind a halál jegyét viseli homlokán. A mandzsuriai mezőkön elhullottak százezrei nem hisznek benne; a legújabban felfedezett moningococusnak nevezett baczillus egy- gyel megszaporitja az emberiség azon ellenségeinek számát, melyek minden törekvését a sírba temetik el. Mi hát az ember czélja? „Több világosságot!“ Harangoznak. A harangok szavára ünnepies hangulat ömlik el az egész vidéken. A tél halálából kikelt természet üde illatos virággal, az uj szerelemre ébredt csalogány bűvös énekével uj életet hirdetnek. Egyszerű hivő emberek sietnek a templomba. Egyiknek arczán bánat, másiknak szomorú lemondás ül. Csendes rezignatioval kulcsolják sovány kezüket A „KŐYÁRYIDÉK“ TÁRCZÁJA. Venite ad me .. . Hová menjek, midőn keserveim Terhén szivem majd megszakad? Ha nem Feléd, kinek örök hitén Az éltető forrás fakad . . . Hová menjek, midőn beteg szivem Felett csalódva szcill napom ? Siró szememnek fájó cseppjeit Oltár-kövedre hullatom . . . Segítő jobbod ott lesz ... Venite ad me omnes . . .! Elaltatod a siró gyermeket Egekbe hivó álmakon; Álom s az ébredés csak iiclv lehet Hol fényes arezod láthatom; Még most is rajt' ragyog könyüd, amely Népért s hitéért folyelogált. Balsors, szerencse, bú s öröm között A nyugtalan szív megtalált . . . A pór s királynak szól ez is: Qui onevati estis . . .! Ha vétkezett, vagy elfeledt szivünk, Uram! ne sújtson szent kezed; Ki szenvedésben hű segélyt adál, Emeld fel megtért gyermeked . . . S a szívverésnek lágy szaván, avagy Menydörgö szózatod között, Nyiss új világot, — s ott ragyogjon az Újjá teremtett szív fölött . . . Melynek nyugalmat csak Te hozsz . . . Et ego reficiam vos . . ./ Fülei Szántó Lajos. » Ablakomból. — Andre Theuriet. — Falusi szokásaimnál fogva, jóval az angyali üdvözletre hivó hat órai harangszó előtt kelek föl. Ez a munkálkodásra legalkalmasabb idő, különösen a melegebb évszakban. Ily kora reg- 1 geli órában az utcza csendes és csaknem teljesen kihalt. Nagy ritkán munkások haladnak végig a gyalogjárón, műhelyeik-felé. Csak a tejes és felesége nyitják ki kis boltjaik ajtóit. A felső emeleten még mindenki alszik. A csicsergő fecskék, amelyek nyilsebesen röpködnek az ereszek fölött és én, aki ablakom párkányára támaszkodva, csaknem egyedül foglaltuk le magunk- I nak az üditő regg élvezetét és együtt szemléljük a napot, amint felemelkedik a rózsaszínű fellegekbe a közeli templom mögött. Tegnapelőtt azonban azt vettem észre, hogy nem én valék egyedüli megfigyelője az utcza ébredésének. A házammal szemben levő fogadóban egy ablak, az enyémmel egyenlő magasságban, tárva nyitva volt; úgy, hogy leeresztett redőnyöm résein át megfigyelhettem az átellenes szoba lakosának minden mozdulatát. Ennek a szállodának lakói rendesen nem valami korán kelő emberek és én elég indiszkrét módon, kíváncsian vizsgáltam a fogadó I lakosát, mert egy — nő volt az, akit az angyali üdvözletre hivó harangszó már talpon lelt. Husz-huszonkét éves lehetett. — Épen a fésülködést fejezte be. Öltözete mindössze egy fehér ujjas és egy sötét szinü alsószoknya volt. .A ruháját kefélte; egyszerű fekete ruháját, amely épen nem látszott újnak, és a melyre anyai gondot fordított. Alig érintette a kefével; azután egy nedves kendővel gyöngéden megtisztította a varrások és ránezok helyén a lakás porától. Közvetlen az ablak előtt egy székre tette egyik lábát s a térdére terített ruha fölé hajolt, úgy, hogy észrevétlenül szemügyre vehettem elölről és oldalt. Magastermetü nem nagyon szép, de nyílt és érdekes, kissé barna arczu nő volt, nagy szemekkel. Előkelő, domború homlokát gesztenyeszinüs haj övezte. Magatartása határozott volt, de nem kihívó. Ez a szilárd modor minden bizonynyal az akarat és kezdeményezés jogának korai gyakorlásából származott. De nem hiányzott belőle a szemér-
