Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1905-03-26 / 13. szám

2

KŐVÁRVIDÉK

1905. márczius hó 26.

kivándorlás okait kutassák és tegyenek indítványt arra nézve, mivel lehetne a felszaporodott kivándorlók számát redukálni?

Járásunk területén alig 3 4 éve

kapott lábra a tömeges kivándorlás. Ennek okát mindenek felett abban találom, hogy az útlevél megszerzését a kormány nagyon megkönnyítette. Számokkal lehetne kimutatni, hogy amióta a vármegyei alispán úr adja ki az útleveleket, járásunkban tetemesen megsokszorozódott a kivándorlók száma.

Az első kivándorlást meggátló mód tehát az útlevelek beszerzésének nehezebbé tétele volna.

Ez azonban nem radikális orvoslás. Mert a kivándorlás főoka legtöbbször a megélhetés kérdése. Ezen kellene könnyíteni. És, ha ez sikerülne, szinte bizonyos, hogy csökkenne, sőt a lehető minimumra szállna alá a kivándorlók száma.

De a megélhetés könnyebbé tételét nem útépítéssel és általános közmunkával vélem megvalósíthatni. Mert az a munkásnép jól tudja, hogy az ilyen munka csak ideig-óráig tartó. Tudatában van annak, hogy, ha befejezést nyertek az ilyen munkálatok, ismét csak kicsöppen.

Más munkát kell a kezébe adni! Olyant, amelyik pár hónap, vagy néhány esztendő alatt kiaknázható ne legyen. Valami gyári munkát.

Emlékezzünk csak vissza: amikor a Larnarche-féle fűrésztelep itt működött, hailottunk-e akkor kivándorlásról? Ugy-e, nem? Nos, hát: ilyesféle munkát kell a nép kezébe adni! A gyár zakatolása majd elnémítja aztán a panasz hangjait.

Gyár! . . . Szinte félve irom magam isle, mert tudom, hogye szónak, efogalomnak annyi sok az ellensége. És mégis, leirom és mégis mint egyedülit tudom ajánlani, mely a nyomort elűzni képes. Egyedül vélem képesnek arra, hogy a kivándorlókat utjokból visszatérítse. Es tény az is, hogy a gyár iránti félelmet csakis azzal lehet elfojtani, ha gyárakat állítunk fel. Furcsa orvosság, de mégis úgy van. Ha megszoktuk a zúgását, a zakatolásai; ha látjuk, hogy napról-napra több és több ember— Aztán kopogtattak.

— Szabad mondok én.

Az ajtó megnyílt és azon jócskán megtermett menyecske fordul be.

— Szerencsés jó napot kívánok! kezdi a dolgot a legnagyobb illendőséggel.

— Adjon Isten ... No mi járatban vagy igazítottam bele a csapásba a látogatómat. Mert azt jegyezd meg Ferkó, hogy a szerkesztő ideje nagyon drága. Ot percznél tovább a nyakán ne légy semmiféle redaktornak mert kidobnak.

— Jól van jól. Hát aztán mit akart az asszony ?

— Az urát kereste.

— Nem tetszett látni az uramat ? kérdezte sebbel-lobbal.

— Kicsodát ? — csudálkoztam el én.

— Hát az uramat, Becsneki Jánost szeretettel kérem, mert tetszik tudni elszökött.

— Elszökött ?

— El, ám a gazember, még tegnap mondta, hogy világgá megy. Pedig úgy tartottam, hogy az édes anyja ölében sem volt külömb dolga.

— Azt elképzelem.

— Hanem úgy tessék venni, hogy abba az emberbe közbe beleüt a bolondja s akkor az ördög se kötheti istrángra. Ha utána nem járok, még kárt tesz magában. Most is azért jöttem, tekintetes ur, mert izé . . . ugy-e maga az ujságcsináló ?

— Én vagyok.

— No hát azért. Az ujságcsinálók mindent tudnak.

Feszelegni kezdtem a széken. Jól esett,

nek nyújt kenyeret, hamar megbarátkozunk vele. És aki csak kereséssel azelőtt esküdt ellensége volt: örömmel áll szolgálatába.

Állítson az állam gyárat fel nálunk; adjon munkát a nép kezébe, melynek árán kenyérhez juthasson, akkor nem gondol majd a kivándorlásra.

Avagy itt van Buttyásza község határában a kihasználatlan marvanybánya. Kincsek vannak benne felhalmozva. Nyújtson segélyt az állam arra, hogy az az anyagot feldolgozható legyen. Állítson fel márvány csiszoldat, készíttessen az anyagból mindent, ami készíthető. Munkáskéz van itt, csak munka legyen.

Községünkben és vidékén nagy kelendőségnek örvend a román ajkú lakosok között az u. n.panora (harisnya). Abból (és nem a szalma fonásból) rendezzen tanfolyamot az állam. Szeben vidékén ezt csak nem minden házban készítik. Itt is készítené a nép, ha megtanulná. Es hasznát venné, mert vásárra vihetné. Kérünk tehát panora készítő tanfolyamok

Ezeket hozzuk a megvalósulás stádiumába. Az ezekbe befektetendő tőke nem vész kárba és sok, nagyon sok ember jut majd általa munkához, keresethez. Munkát fog kapni mindenki. Lendületet nyer e vidék ipara, kereskedelme. És biztosítva lesz sokak békéje, boldogsága.

fi jegyzők^ mint végrehajtók.

Irta: Rácz Dezső hosszufalusi körjegyző.

A napilapok hírei közöt az utóbbi időben feltűnő egymásutánban olvastam négy jegyző ellen történt merényletről.

A hírlapok ezen eseményeket röviden, minden kommentár nélkül reprodukálták, csupán annyit jeleztek, hogy a tettes és a merénylet oka ismeretlen. Nem kell hozzá nagyon erős fantázia, csupán az események lánczolatát állítsuk egybe és nézzük a szerepet, a melyet a szerencsétlen jegyző azok alakulásaiban vitt és rá fognak jönni, hogy az illetők nem saját tényeik- nek, hanem nyomorúságos közigazgatási rendszerünknek lettek áldozatai.

A ki községi életünk alakulásait ismeri, tudni fogja, hogy a jegyző nem egyéb, mint az államnak a községek által fizetett és tartott

mennyit tart az újságom jólértesültségéről. Mert tudjátok gyerekek, minden újságnál ez a fő. Újságírónak mindent kell tudni.

— S te talán tudtad, a szökött ember merre van ? tudakozódott gúnyosan Fenék Tóbiás.

— Csak lassan! Ne tessék mindjárt fejjel falnak futni. Az asszony dijat tűzött a szökött ember fejére. Azt mondta, tegye bele az újságba, hogy, aki Recsneki Jánost, megtalálja, annak jutalma tiz pengő forint legyen. Alacsony, zömök termetű, macska szem, lencsenagyságu anyafolttal a balszem alján. Ezek között rá lehet ismerni.

Persze beígértem az asszonynak, hogy mindent megteszek, ami gyenge erőmtől telik. A gyengét nem igen hangsúlyoztam. Újságíróknál az nem igen szokás.

Az asszony odébb állott, én pedig tovább szittam a czígarettámat.

Az igazat megvallva, nem sokat biztain a tiz forinthoz. Hanem hát próbát mégis csak kell tennem.

Javában biztattam az eszemet, midőn megint kopogtattak.

— Bújj be ! - mondtam boszusan, a miért legfenségesebb gondolatmenetemben örökké zavarnak.

— Szerencsés jó napot kívánok! — bujt be egy zömök emberke, macskaszem, lencseszem nagyságú anyafolt a balszéme alján.

Fölszerettem volna kiáltani, hogy Recsneki János! — de megelőzött. Azon kezdte, hogy :

szolgája, végrehajtója, a kiben a nép csupán nyuzóját, nem tanácsadóját és vezetőjét látja és a kinek ezer féle kötelessége mellett csupán egyetlen joga az adóbehájtás szigorú foganato- I sitásában nyilatkozik meg legeklatánsabban.

Ha ebben keressük a merényletek valódi okait, úgy azt hiszem, eltaláltam az igazságot. Hiszen képzeljük el a törvényen kívüli állapotok után felszaporodott kincstári tartozások erélyes végrehajtását akkor, a mikor a múlt évi aszály folytán beállott rósz termés, drágaság, takarmányhiány mellett a nép fizető képessége a lehető legrosszabb és meg fogjuk érthetni, hogy a tudatlan nép a jegyzőt, — mint a végrehajtó hatalom személyesitőjét, — tartván romlása orzójának, a legelső alkalommal ellene fordul, azt hivén, hogyha jegyző nem lesz, úgy terheitől megszabaduland.

Csodálatos és érthetetlen módon fejlődött közigazgatási életünk a mai káosszá, a melyben az autonom és később centralisztikus, de nagyobbrészt kevés gyakorlati értékű reformok egyetlen tényező, a jegyzői kar munkabírása és tehetségére lettek építve és ezen tényezők a reformok által a végsőfokig kihasználva.

Nemcsak hogy karunk rovására több reformot nem kérünk, hanem még arra kérjük a kormányzatot, hogy a mai visszás és tarthatatlan helyzet megszüntetésére törekedjék, nem csupán a jegyzői kar, hanem az állami és községi igazgatás érdekeben is.

Anyakönvvezetés és adóvégrehajtás olyan ellentétes funkciók, a melyek egy ember kezében nem egyesülhetnek.

Nem hiszem, hogy volna modern állam, melynek közigazgatásában hasonló példát találhatnánk; vagy legyen a jegyző a népnek valódi tanácsadója, vezetője, a kihez hivatásából kifolyólag és a közigazgatás rendje szerint minden \ ügyében bizalommal fordulhat, vagy legyen ' csupán végrehajtó a szó legszorosabb értelmében.

Ezt a kérdést ezen merényletek, szocziális és j társadalmi alakulások kényszerítő szükségként állították előtérbe és megoldása másként nem lehet, minthogy az adóügy kezelés és adóbehajtás- a jegyzők hatásköréből kikapcsoltassék.

Az adóreform tervezetével a miniszterium- ! ban már elkészültek és kérdés, hogy a reform | csupán az adózási rendszerre vagy az adókezelés körüli teendőire is fog-e vonatkozni. Kétségtelen, hogy az adókivetés és behajtás állami érdek, állami funkció, a melyet községi közegekkel végeztetni semmiképen sem igazságos dolog és ezt még a hosszú gyakorlat sem szembesítheti oly alappá, a melyben az uj adóreformot felépíteni lehetne, most van az ideje, hogy ezen kérdés az uj reform keretében megoldást nyerjen.

Állítson fel a kormányzat „adókivető hivatalokat“; az adókivető működési körébe az adózók száma szerint 8 — 12 község lenne be— Tessék engem megnézni, mert én volnék az a Recsneki János. Á feleségem az imént itt volt.

Kedvem lett volna megfogadni riporternek. Az a kitűnő értesültség valósággal bámulatomat vivta ki. Kiváncsi voltam, mi lesz tovább ?

— A feleségem kerestetni akar, beígért tiz forintot a becsületes találónak.

— Ember! — ugrottam fel bámulatomban.

— Semmi, - intett ő - többször esett már meg rajtam, én mindent tudok uram. Most csak azt kérdem, uram, akarja-e a tiz forintot?

Bolond kérdés.

— Miért ne — feleltem én tettetett közönnyel.

— Nos igenis, hát ha tetszik, azt meg- ! kaphatja. Egy föltétel alatt.

— Nos ?

— Az az ember erősen kezdett már nekem inponálni.

— Kér az asszonytól holnap húsz forintot s akkor megosztozunk rajta. Úgy tessék venni, hogy én kénytelen vagyok vele . . . Minden vagyon a feleségemé, hogy jól tart, az igaz, de

I garas pénzt nem ad a kezembe; mondom, hogy kénytelen vagyok vele. Ha az ur beleegyezik j az alkuba, akkor megmondom, hol leszek található; maga izén neki, hogy megtalált, az asszony értem jön, azután fizet, mi ketten meg mutyizunk. — Nos áll az alku?

Nem vagyok gazember, hanem hát magam se tudom, mi volt velem ? fölütöttem, punktum.

Délután a menyecske már szállította haza-