Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-03-26 / 13. szám
II. évfolyam. Magysomkut, 1905. márczius 26. 13. szám. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP/AYkNl«?S,OMKUTI JÁRÁSI JEGYZŐI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE. \ v >\ Elöflaiotéwl ár : Egész évre ...................8 K Negyed évre . Fe l évre........................4 „ Egy szám ára 20 fillér Szerkesztő: Unnia nenő. Főmunkatárs: ltorf/ida József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nafysomkut, Teleki-tér 38*. »i. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Kivándorlás. A törvény szigora méllóképen sújtja azt a fiút, ki szülő anyját bántja, sér e- geti. Józan gondolkozású ember pedig megveti az olyan lelketlen, hálátlan egyént, ki öreg szülőjével szemben nem viseltetik illő tisztelettel. És méltán sújtja az ilyet a törvény szigora; és méltán vetik meg az ilyet embertársai. Mert valóban a legnagyobb bűn az, az elkövethető bűnök között. Az a szülő éltet ad gyermekének élte árán is. Táplálja, felneveli, dédelgeti, óvja mindentől, mi reá kellemetlen volna; de akadályok lerombolása árán is megszerzi neki a szükségeseket, a kellemeseket. Szemefénye neki a gyermek, akiért síkra száll bármily hatalommal szemben. Mindene, akiért nem retten vissza nagy áldozatok meghozatalától sem. És imádja, szereti szive legrejtettebb, legszentebb érzelmeivel; az anyai szeretet édes melegével. Nevelést ad neki, tőle- telhetőt. És örül a lelke, ha fia fejlődik, nagygyá, erőssé növekszik. Pedig az alatt ő, öregszik, gyengül. Az élet terhei megsokszorozódva nehezednek meggörnyedt vállaira. Ezt azonban ő nem vesszi észre. Fárad, dolgozik — a fiáért. Es az az öröm, hogy fia szép, nagy és az a tenger sok remény, melyet a rózsás színekre festett j jövőhöz fűz: örömkönnyeket csalnak öreg szemeibe. Ettől nem látja aztán, hogy a | fia lejtőre tévedt. Kifestett, ^mutatós kisasszonyok után futkároz. És öreg édes ! anyj.it, amikor az már öregsége, gyengesége miatt nem lathatja úgy el mindennel, mint annak előtte: megcsufolja, cserben ; hagyja. És kikért? A mutatós, de kevés értékű kifestett hölgyekért. i Hát van-e ennél nagyobb bűn? És • ; az a gyilkos, aki kirabolva meggyilkolja | : a ra szemben jövő idegent, követett-e ily i nagy bűnt el? Nem! Mert a hálátlan! gyermek anyját, szülőjét öli meg. Ez a kivándorlás allegóriája. Élünk ; hazánk földjén és hangoztatjuk, hogy:J édes magyar hazánk, szeretett szülő- ! földünk, imádott honunk, addig, mig könnyű megélhetést nyújt. Amikor pedig a megélhetésért keményebb munkához kellene fogni, amikor aljas keritők el- bolonditják a könnyen hívőket, akkor cserben hagyják az édes magyar hazát, könnyedén kirúgják talpuk alól a szeretett szülőföld talaját, búcsút sem mondanak az imádott honnak, hanem, mint a hálátlan gyermek, rohannak a kifestett képű hölgy karjaiba: vígan vitorláznak a sokat ígérő, de keveset nyújtó Amerikába. „Oly kevesen vagyunk pedig, — mondá Széchényi, — hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni.“ A haza érdekében. Ok pedig — a kivándorlók — mivel sem törődve, itt hagyják, hogy új, gondatlanabb életet kezdjenek ottan. Ez a vagyuk, a reményük, a tervük. És ez a vágy, ez a remény az, amely nem teljesül, ez a terv az, amelyik füstbe megy. Szegény ember, pénzzé tette mindenét, hogy a mesék országába jusson, hol, — úgy álmodta, —kolbászból fonják a kerítést; és amikor oda jutott, felébred a keserű csalódásra. 0, a nyugodtan, csöndben élő kéz- vagy földmives benne találja magát a nagy zajban, a nagy vásárban. És igaz: kezdhet, sőt kezdenie kell új életet. De nem olyant, mint remélte. Uj életet kezd, melyben éjét nappá téve dolgozik, mint igába fogott és nem kiméit barom, hogy megkeresse a mindennapit és ha lehet még annyit, amennyivel visszatérhet, a megvádolt, a megtagadott, a cserben hagyott hazába ... Jó emberek! Hát gondolnak a ti jólétetekkel odaát annyit, mint itthon? Hisz’ annyi sok ott az ember, hogy észre sem vehetnek benneteket. Mig itt, nálunk „még az apagyilkosra is szükség van.“ Itt — kétkedve fogadjátok, de mégis úgy van, — törődnek veletek, gondoskodnak rólatok. Főszolgabiránk a napokban rendeletet küldött szét a járás jegyzőinek, hogy a A „KŐYÁRYIDÉK“ TÁRCZÁJA. Van egy kis lány . . . Van egy kis lány ismerősöm Annyi sok között, Van egy kis lány, kit a másnál Máskép köszöntök. A beszédünk, ha beszélünk Üres némaság . . . Megnevetni való volna S nekünk üdvöt ád! * Van egy kis lány ismerősöm Olyan más, mint más! Ajkát sohse hagyta még el Kaczér kaczagás. általában oly hallgatag, Hogyha velem van S nem tudom mért, olyan vagyok Szintúgy én magam! * Van egy kis lány ismerősöm . . . S a mig más között Enyelgés és kaczaj járja, Hozzá a bú köt. Olyan ritkán vagyunk együtt S mégis a kis lány ÉjjeFnappal szüntelenül A fejembe jár . . . Van egy kis lány ismerősöm Oly királyi s szép! Társalgása udvarias S szerfelett kimért. Sohse mondta azt, hogy szeret S nem vallám neki, Bohó szivem mégis olyan Biztosra veszi! . . . w Egy diurnista szerkesztő korából.- Irta : Kincs István. A dijnokok mulattak, elseje volt éppen. Az öreg Balambér Menyus az adóhivatal tollnoka felöntött kicsit a garatra. Szidta az egész világot, meg a magas kormányt. Mert hát az utóbbi sem tudja, mit csinál: az írnokok fizetését fölemelik, csak a közigazgatás, meg az igazságszolgáltatás mártírjairól feledkeznek meg. — Mintha a dijnok csak kutya volna! Hanem hát lesz még Csicsón búcsú. — Lesz, igenis lesz, - hagyták helyben a többiek s büszkén koczintottak. — Hej! be máskép volt az régen, folytatta az öreg Menyus. Úgy ám gyerekek, volt idő, mikor még könyökig vájkáltam a bankókban. — Talán csak levélhordó voltál valahol? — szólt közbe Fenék Tóbiás a szolgabirósági dijnok. — A térded kalácsa volt levélhordó te csepürágó ! torkolta le az ipsét Balambér Menyus, — mert igenis, hogy én már újságot is szerkesztettem. — Újságot? - hol? - tudakolták a többiek kíváncsian. — Hol? — az nem tartozik ide. Tegyük fel, hogy Bagódon. — S a kiadó olyan jól fizetett? — Fütyültem a kiadóra. Különben, tetszik tudni, a kiadó is magam voltam. — Ne beszélj! — Miért ne beszélnék? Az volt ám az élet! Mondom, a bankók csak úgy röpködtek be az ablakon. Fenék Tóbiás csak rázta a fejét. Abból a sok bankóból garas árát sem akart elhinni. Hanem Balambér Menyus arra még jobban tüzbe jött. — Értesz is te a szerkesztők dolgához vén pernahajder. De, hogy kissé megpiszkálja a gusztusodat, ide hallgass, mondok egyet. Tegyük fel, hogy én most a szerkesztőségben volnék. Ez a liter a tintakalamárís, számban . . . — . . . Rövid szivar! kotyogott bele Fenék Tóbiás. — Az eszed talyigája, te süsü! — Hát nem tudod, hogy a szerkesztők mindig cziga- rettáznak ? . . . Igenis, valóságos egyyptomi czigaretta a számban. A fejemben meg nagyszerű gondolatok. Akkor kotlottam a vezérczikket. — Hát aztán ?
