Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-03-05 / 10. szám
If. évfolyam. Nagysomkut, 1905. márczius 5. 10. szám. Előfizetési ár : Szerkesztő: Ha rna Benő. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Nagvsomkut, Teleki-tér 388. sí. $é*Avre . m- • . . . . 4 „ Egv szám ára 2 K 20 fillér Főmunkatárs: Bo rg ida József. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. "3-V! HIVATALOS RÉSZ. Meghívás. A nagysomkuti járás jegyzői kara f. hó 6-án, d. u. 2 órakor a főszolgabírói hivatalban, a járási főszolgabíró ur elnöklete alatt tiszti értekezletet tart, melyre a járás jegyzőit meghivom' Rá ez Dezső, tisztiértekezleti jegyző. Régi igazság. Mi el tudjuk vetni a magot, le tudjuk aratni a gabonát, szépen leszedjük a gyümölcsöt, de ezzel azután ki is merül a gazdasági tevékenységünk s feldolgozás és forgalomba hozatal haszna legnagyobbrészt más hazába vándorol. A magyar szilva odakünn szépen dobozokba kerül, hogy díszes csomagolással és franczia czégér alatt drága pénzen visszavándoroljon a magyar csemege-kereskedő ablakába. Hiába minden iparpártolás és ipar- fejlesztés, frázisokkal ipart fellendíteni nem lehet. És aki azt hiszi, hogy a hazafias érzésekre való hivatkozással a magyar ipar termékeinek itthon piaczot lehet szerezni, a külföldi portéka kiszorításával, az éppenséggel nincs tisztában a gazdasági jelenségek alapelveivel. Első és főszabály a gazdasági életben, hogy úgy a termelés, mint a fogyasztás a lehető legolcsóbban akar hozzájutni a szükséges tárgyakhoz. Semmiféle magasztos érzések el nem téríthetik a keresletet a külföldi terméktől, ha az olcsóbb, mint a belföldi. A gazdaságban az érdek a vezető, irányitó erő, melyet se hazafias, se egyéb magasztos érzések háttérbe nem szoríthatnak. Akármenyire fogadkozzunk is, hogy csak magyar iparczikket akarunk vásárolni, abban a pillanatban, melyben a hazai termék megszerzése anyagi áldozatot jelent, megszűnt a nagy fogyasztásra nézve a kelendősége. A gazdasági életnek meg nem változtatható e törvényszerűsége egyszerűen tulteszi magát nemzeti, társadalmi, felekezeti különbségeken sazt a modern törekvést, mely a fogyasztást egy-egy nemzeti vagy osztály vagy felekezet szűk korlátái közé akarja szorítani, dugába dönti az emberi lélek legelemibb, de legerősebb vezető, mozgató tulajdonsága : az egoizmus. Ezért nevetséges agyrém a honi ipar fellendülését a hazafias érzés győzedelmeskedésétől reményleni. A magyar ipar pártolása egy igen egyszerű szabályban foglalható össze: tegyük olcsóvá a hazai ipar termelést, hogy megküzdhessen a külföldi iparral. Egyenlő feltételek ugyanazon árak és minőség mellett érvényesülhet, majd a hazafias érzés a magyar ipar javára. Ha nem tehetjük olcsóbbá a hazai ipar^ termelést, tegyük drágábbá a külföldi portékát. S ebből következik, hogy miképp a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és ismét pénz, akként a magyar iparnak is három dologra van szüksége: vámvédelemre először, másodszor és harmadszor. Nem uj reczept ugyan, de az egyetlen, melytől javulás várható. Hazugság és alakoskodás, valahányszor e reczept hangoztatása helyett hazafias szólamok köntösébe bujtatjuk, azt a mi nem a hazafiság, hanem üzlet kérdése. A „KŐYÁRYIDÉK“ TÁRCZÁJA. Panaszra . . . Panaszra ajkam nem nyílik. Amért csak néha látlak, S ki nem kelek, hogy vágyaim Valóra mikor válnak ? Óh, mert a vágy is boldogít, Nem csak valósulása ’8z a tudásnál is izgató bb A sejtelem varázsa. Bármerre vagy, veled vagyok, A telkemmel kisérlek: Szép vagy te nékem vágynak is. Ha el soh’sem is érlek. Komoly. Mirkó Iván.- Irta: Alpári Lajos, — Minden pénteken ott árul az öreg Mirkó a zöldség-piaczon. Mióta eltemette a feleségét, egyetlen fia, a termetes Iván is vele jár a hetivásárra. Azóta ő az öreg jobb keze. Együtt dolgoznak, kapálnak, gyomlálnak, öntöznek szakadatlanul, napról-napra, hétről-hétre. Egész világuk az a rozzant vittyiló, meg az a hosszú veteményes kert, mely ott nyúlik el a kis város mögött. Nem is mozdulnak ki innen soha, kivéve pénteken, a hetivásár napján, mikor már hajnalhasadás előtt ott tesznek-vesznek a szomszédos városka piacán. Ez az ő ünnepnapjuk, Ilyenkor az öreg el nem mulasztja a világért sem, hogy el ne ballagjon a karcsutornyu rác templomba, a hol — ha nincs is papjuk - bizonyosan ott van az Isten. Misét csak egyszer mond benne évenkint, a templom patronusának nevenapján a messziről jövő, nagy fehérszakállu pap. Mig az apja itt imádkozik, Iván kényelmesen végig dől a kopott gyékényen. Ha fekete szemei nem villognának ki a hosszú ugorkák, piros-zöld paprikák, piszkos retkek és tarka virágmagvak közül, könnyen paprikarakásnak nézhetné őt is az ember. Mikor Iván először kisérte be atyját a városba, olyan furcsa volt előtte ez a másik világ, az a sok ember, az a nagy lárma, azok a tarka-barka ruháju alkudozó asszonyságok, azok a mosolygós, fehérképü leányok. Különösen az az egy! — Az az egy, a ki annyi mindenfélét vesz nála és mindig csak nála. Olyan barátságosan szólítja meg s mindig olyan soká néz a szeme közé, hogy szinte megperzseli a lelkét izzó tekintetével. Még távozóban is annyiszor pillant hátra. Holnap megint látni fogja. Maga sem tudja: miért, de úgy elszorul e gondolatra a szive. Türelmetlen, izgatott, a dolog sem úgy áll a kezében, mint máskor, mindig az a fehérképü leány jár az eszében. — Iván! — veri fel ábrándozásaiból a szép legényt egy vékonyka hang, mintha a guzslica húrja egyet pattant volna. — Iván ma még rózsát sem adtál! Szótlanul letépett egyett a mesgyén terpeszkedő vadrózsabokorról s oda dobta mátkája ölébe. Még csak íeléje se nézett. Nagyon keveset törődött ő most ezzel a cingár kis leánnyal, a ki mezítláb rugdosta mellette a forró homokot. Már tizenöt éve, hogy családjaik ide telepedtek. Együtt jöttek szép, hegyes hazájukból, együtt játszottak a porban, együtt ettek, együtt dolgoztak később. Egymásé lesznek tehát, mert a rác inkább egyedül vénül meg, semhogy más nemzetségbe keveredjék. Az öregek már régen elvégezték, hogy Bozsica az Iván felesége lesz. Ez ellen nincs appelláta. Igaz, hogy papjuk sincs a közelben, de hát azon könnyű segíteni. Majd a vén Mirkó összeteszi a két kezüket, megáldja őket s ezzel vége. Nem lehet az ellen még a jó Istennek sem kifogása. — Miért haragszol rám Iván ? — kérdezte Bozsica gondokba merült vőlegényét. Hiszen én semmivel sem bántottalak meg! — Isten őrizzen, hogy rád haragudjam! Mi is jut az eszedbe ? hazudott Iván. — De hát mikor olyan szomorú vagy. És nem is szólsz hozzám.
