Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-03-05 / 10. szám
2 KOVARVIDÉK 1905. márczius hó 5. A Kővárvidéki Olvasó Egyesület tisztujitó közgyűlése. A Kővárvidéki Olvasó Egyesületnek ez idén már volt egy tisztújító gyűlése. Ez tehát, ha helyesen használom a szót, amolyan póttisztujitás volt. Az Egyesületből többen, közöttük az elnök és a megválasztott tisztikarnak több tagja, kiléptek, így vált szükségessé a közgyűlést február hó 25-ére összehívni; hogy az Egyesület újból, illetve pótlólag megválassza tisztikarát. A tagok igen szép számban jelentek meg; amiért Veszprémi/ Sándor, ki a közgyűlést összehívta, köszönetét mondott. Majd felkérte Luerwaldt Gyulát, hogy foglalja el a korelnöki széket, mig a közgyűlés elnököt választ. Miután Luerwaldt Gyula korelnök a közgyűlést megnyitotta, Sándor Vilmos emelkedett szólásra, Veszprémi/ Sándort ajánlva elnöknek. Az egybegyűltek nagy lelkesedéssel fogadták az indítványt. És igy az Egyesület egyhangú lelkesedéssel megválasztott elnöke Veszprémi/ Sándor lett. Az elnök elfoglalva az elnöki széket, őszinte sajnálatát fejezte ki az Egyesület kebelében történtek felett. Majd Mán Lajosnak, az Egyesületnek hosszabb időn át volt elnökének érdemeit méltatva, nagy veszteségnek tartja az Egyesületre nézve távozását. És végül azon reményének adott kifejezést, miszerint hiszi, hogy a nézeteltérések elsimulnak; a rossz jóra fordul; fátyolt borítanak a múltra és minden visszatér régi kerékvágásába. Akkor aztán ismét együtt működhetnek az Egyesület felvirágoztatásán. Hatalmas éljenzés követte szavait. Majd előterjeszti indítványát az egyes tisztségek betöltésére vonatkozó személyekre nézve. A közgyűlés az előterjesztett indítványt egyhangúlag elfogadta, melynek alapján: Alelnöknek: Gr. Teleki Pál. Pénztárnoknak: Hirsch Menyhért. Könyvtárosnak: Bocsánczy Márton, Jegyzőnek: Luerwaldt Gyula. Választmányi tagoknak: Dr. Péchy Péter. Sándor Vilmos. Frankovits Móricz. Veress József. Dr. Goldstein Armin és Lugossy Károly egyhangúlag meglettek választva. A választások megejtése után Veress József kért szót, hogy egy indítványt terjesszen a közgyűlés elé. Egy indítványt, melylyel — úgymond — tartozik önmagának s hiszi, hogy a közgyűlés is erkölcsi kötelességének fogja tartani, hogy azt elfogadja. Az indítvány az volt, hogy a közgyűlés a Borsszem Jankó cziműélczlapot, a benne megjelent, alanti czimű és szövegű hazafiatlan és nagy hazánkfiának: Kossuth Lajosnak kegyeletét sértő verse miatt az Egyesület falai közül mindenkorra tiltsa ki. A hazafiatlan vers ez: „Memento. Vigyázz magyar! Nehogy elbizd magad. Már egyszer létedet koczkára tette Nagy izgatod - s nagy vérfürdő után A könnyelmű játékot elvesztette. Elégtelen volt akkor is a „törvény“ Az „alkotmány“, „Szent István koronája“ A dohányod elfogyott ... és megmaradt Emlékül a magyarnak: nagy pipája. Öreg honvéd.'1 A közgyűlés természetesen hazafias kötelességének tartotta, hogy az indítványt elfogadja — annak hozzáadásával, hogy a választmány már ennek előtte is úgy határozott. És igy utolérte megérdemelt sorsa a Borsszem Jankót a Kővárvidéki Olvasó Egyesületben is. Ezek után Veszprémy Sándor elnök a közgyűlést berekesztette s a tagok az uj tisztikar éltetésével oszlottak szét. Felhívás előfizetésre. Egy negyedév a nagy mindenségben, az idők végtelen árjában, hol századok tűnnek, ! századok vesznek el: - igen csekély idő. De egy negyedév egy lapnak, egy kezdő i lapnak életében, amely nem kecsegtetve magát ! vérmes reményekkel, az erős küzdés jegyében ! indult meg: mégis valami. Egy negyedév talán elég arra, hogy a lap olvasói megítélhessék, vájjon az a lap megfelelt-e kötelezettségeinek? vájjon beváltotta-e tett ígéreteit? nem tért-e el programmjától, melyet zászlajára irt. Egy negyedév előtt, amikor útnak indítottuk lapunkat, úgy mondottuk, hogy a hasábjain megjelenendő minden szó, minden betű rugója a hazaszeretet lesz. Közérdekű, társadalmi eszmék fejtegetését tűztük zászlónkra. Községünk és az egész Kővárvidék minden érdekének előmozdítására indult meg lapunk. Az ipar és kereskedelem ügyei előbbreviteléért küzdeni - tűzte ki czélul. Szépirodalmi részével szórakoztatni kívánta az olvasót. Ennek elérésére neves írók müveit szereztük közölhetésre. Egy negyedév rövid idő, de talán mégis elég lesz arra, hogy azok, akik olvasták lapunkat, véleményt mondjanak: ha vájjon megfeleltünk-e a fentebbieknek. Hazafiasak voltunk-e ? Vetettünk-e fel közérdekű s társadalmi eszméket? Harczoltunk-e községünk és vidéke javáért, avagy az iparosok és kereskedők helyzete javításán? És végül: nvujtott-e szórakozást lapunk t. olvasóinak? Egy negyedév rövid, de, - hogy e kérdésekre felelni lehessen — ama negyedév alapján, — arra elég. És ha úgy találják t. olvasóink., hogy programmunkhoz hívek maradtunk, - minthogy ez uj negyedévvel uj előfizetést nyitunk, - ne tagadják meg tőlünk azt a csekély áldozatot s fizessenek elő „Kővárvidék" lapunkra, melynek Előfizetési árai: Egy esztendőre ........................................8 korona. Eg y fél....................................................4 Ne gyed „ 2 Egy szám ára......................................20 fillér. * Az előfizetési dijakat szíveskedjenek a kiadóhivatal czimére: Nagysomkut - Telekitér 388. küldeni. HÍREK. Márczius 4. | Beibe János, j Egy csöndes öreg ur hajtotta örök álomra fejét márczius 2-án. Csöndesen, észrevétlen jött a halál és a bágyadt tavaszi napsugár egy frissen hantolt sirdombot csókdos körül . . . Meghalt a mindenki által szeretett és tisztelt „Beibe bácsi.“ Mert csak De azért csak hallgatott a legény, terhére volt a beszéd. A mátkája sem faggatta tovább. Egy bánatos szerb nótát dudolgatva, cipelte gyönge vállain durva kötőjébe fogva a leszedett paprikát. Másnap reggel mikor bement az öreggel a heti vásárra, megse csókolta. Pedig ezt még soha einem felejtette. Komor volt, mint a bika, melyet ingerelnek. Csak akkor derült ki az ábrázata, mikor újra ott állott előtte az a szép városi leány. Majd szétfeszítette lángoló vére az ereit, mikor leolvasta barázdás tenyerébe a sok összevásárolt zöldség árát. Tudja Isten, mi lelte egyszerre, úgy érezte magát, mint az édesanyja temetése napján, mikor a halotti toron sok pálinkát itatott vele bujában az apja. Egyet fordult vele a világ, fejét lefelé húzta a mámor, azt se tudta, mit esinál, csak azt érezte, hogy nagyon, nagyon puha az a fehér kezecske, melyet szenvedélyesen odaszoritott remegő ajkaihoz. Kezet csókolt neki. Hogy megijedt az a szépséges kisasszony, hogy elsápadt egyszerre! Most az egyszer vissza se nézett. De azért a másik hetivásáron megint csak oda jött hozzá bevásárolni. Az első találkozókor egyik sem mert a másik szemébe nézni; hanem később annál beszédesebb lett a lányka s nem is haragudott már, hogy Iván annyiszor kezet csókol neki. Egyszer azonban úgy ősz felé nagy dolog történt. Az öregek alighanem észrevették valamit, de lehet, hogy csak a fiú búskomorságától ijedtek meg, elég az hozzá, hogy kitűzték a lakodalom napját. Az egybekelés előtti hetivásárra bevitték hát Bozsiczát is a városba, hogy megvegyenek neki minden szükségest. Az ismeretlen fehérképü kisasszony még ott találta a hagymarakások között, éppen akkor indult el az öregekkel a pántlikás boltba. Iván olyan sápadt lett, mint az a rakás karfiol, melyet zavarában szétrugott. — Kije magának az a lány? kérdezte tőle a kisasszony. Iván olyasmit hebegett, hogy a húga, de nem hitték el neki. — Ugy-e a felesége? — Nem bizony Isten nem! tiltakozott háromszor is a rácz legény. — De holnap már az lesz ! — szólalt meg e pillanatban a háta mögött a Rozsicza apja. Mintha ágyúgolyó sivitott volna el a gyerek fülénél. Azt hitte, hogy árulója is oda jár a pántlikásnál pedig ott hevert a ponyvával borított zöldséghalom mellett. Tigris düh szállta meg a lelkét. Szerette volna szétmarczangolni a vén embert, iszonyú vad tűzben forogtak a szemei, de mindezt már nem látta a szép városi leány, mert úgy eltűnt onnan, mint a pára. Még zöldséget sem vett az nap. Üres kosárral ment be azon a nagy rácsos kapun, iúelyről Iván le nem tudta venni a szemeit. Hiába szólitották, hiába kérlelték az apja* a mátkája, nem hallott ő semmit, nem látott ő semmit, csak azt a kaput nézte, merően* zavaros szemekkel. Még akkor is ott feküdt a gyékényen mikor már mindent felraktak a talyigára. Biztatták, nógatták, az öreg Mirkó sorba lekivánta az égből azokat a szenteket, a kikhez az imént még oly buzgón fohászkodott El is múlt már az ideje, hogy hazafelé induljanak, de hiába. Meg se mozdult. Végre is Bozsicza apjának kellett igazat adni. — Hagyjuk a bolondot, majd haza talál, ha megjön az esze! De bizony várhatták. Csak harmadnap érkezett haza, de még Bozsicza is megijedt tőle, pedig ő várta legjobban. Tele volt iszappal; úgy hozták haza a halászok a hogy kihúzták a Dunából ... Az öregek akárhogy törték a fejüket, sehogy sem tudták kitalálni, hogy hát mi baja is lehetett neki? Olyan bolond csak nem volt, hogy azért a fehérképü leányért cselekedjék ilyent? Ezt még az a szép városi kisasszony se hitte volna akkor, hogy harmadnapja este ott könyörgött neki a kapuban, hogy menjen vele messzire* messzire, az ő dalos hazájába, a szép Szerb- országba — mert akkor talán . . . talán még hallgatott is volna a szavára.
