Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1905-01-15 / 3. szám

El oft zetés i n r

Egész évre 8 kor. Negyed évre .

Fél évre ... * kor. Egy szám ára

2 kor. 20 fillér.

M i.

MINDEN

I. F. N

SÁRNAP

SZERKESZTŐSÉG : Nagy-Somkut, Teleki-tér 368. KIADÓHIVATAL: Nagy-Somkut, CőníOH 822.

Az elmúlt év némely tanulságai.

Sok minden történik az emberrel egy esztendő alatt. Az örömöt hozót könnyen feledjük, a lesujtót nehezen, vagy épen soha. S mi alatt a csapást mindig eszünkben tartjuk s annak körülményeit elménkben megforgatjuk, nem kerülhetjük el, hogy fel ne ötöljön eszünkbe a kérdés mi is okozta ezt, mi módon lett volna elkerülhető, s mit is mulasztottunk hát tulajdonképen? Ám a mi elkerülhetetlen a magánembernél, az egyedül öt magát ért csapás jutván eszébe, az egyenesen kötelesség akkor, ha a csapás nem csak az egyes embert, hanem az emberek összességét: az egész társadalmat, s ennek szer' ezett formáját : magát az államot éri, a közérdekben a magánérdekek összességét sújtván.

S ha visszatekintünk amár, részint bánatos, részint reményteljes, de többnyire melancholikus hangon, elbucsuztatott 1904-ik esztendőre, el fognak mosódni szemünk előtt az év összes múló, vagy nem múló, aktualitásukat vesztett» vagy még mindig aktuális, országos, vagy helyi érdekű izgalmai két oly esemény

mellett, a melyeknek mindegyike egyedül is képes arra, hogy az 1904. évet feledhet" lenné tegye hozájuk sorsán aggódók előtt» mert mindegyik az állam létét látszott meg- renediteni, s igen sok támadott meg, eltekintve azoktól, a melyeket sikerült is tönkretennie.

Könnyű kitalálni, hogy e két mozzanat : a vasutassztrá k és a szárazság.

Az utóbbinak okát hiába kutatnék. Előidézője az, a ki az esőket küldi, illetve aki az idén nem küldte.

Az elsőnek okait, lefolyását itt, e lapok hasábjain adni egyrészt felesleges, de meg nem is ez most a tmi célunk; tanulságot és okulást azonban, bármily keveset is nem ártana merítenünk.

Azt tudtuk, jobban mondva, tudni véltük, hogy egy munkamegosztásra épült társadalomban az összes foglalkozási ágak harmonizálnak egymással, s az egyiknek sikeres folytathatása feltételezi a másiknak zavartalan menetét, mint bármely gépezetnél, a hol is bármely kis kerekecske váratlan megállása, vagy rendellenes működése feltétlenül a többiekre ,is hatással van Sejtettük, hogy ez igy van, de hogy

mily nagy mértékű ez az egymásra utaltság, ezt csak akkor tapasztalhattuk, mikor a lehető legkülömbözöbb természetű exis- tenciákat láttuk a saját várható bukásukon kétségbeesni a vasúti sztrájk alkalmával.

S ha ily fontos és jelentőségteljes foglalkozási ágnak képviselői, mint adott esetben a vasutasok, saját működésük megszüntetésével akarják a többi foglalkozást űzőket rendes munkájukban megakasztani, ennek nem lehet más célja, min^ az ezekre gyakorolt nagyon is anyagj pressió által kicsikarni, — ha egyebet nem, legalább — az erkölcsi támogatást céljaik eléréséhez, a mely cél lehet :a kereseti viszonyok javítása, anyagi helyzet könnyítése, de lehet egyéb is.

Hisz amennyiben jogos is a sztrájk( mint a munkásnak feltétlen joga a munka felvételére, abbanhagyására, a munkaadóval való egyezkedésre, mégis nem egyéb az, mint bizonyos nem tetsző állapot megváltoztatásának kicsikarása, majdnem mondani akartam kizsarolása.

S épen itt van a mai társadalom hibája, de már nem is hibája, hanem szerencsétlensége. Azt t. i. hogy ma az egy

„Kővárviöék“ tárcája.

cTéli kép.

Hó takarja a téreket szélesen ;

A fagyos szél fel — ftlszisszen mérgesen. Cserje, csalit rázza kopár ágait;

Ságja, zúgja: mért zavarják álmait ?

Tarka szánon, állig prémbe, melegen.

Úri dáma hajtat, siklik sebesen.

Kire gondol, mire gondol, — ki tudja . . . De meglátszik, hogy a gondra nincs gondja,

Cserren, csörren a száguldó cifra szán,

Aki látja, megbámulja mindahány ;

De a fákon gubbasztó bús verebek Közeledtén rianással rebbennek.

Fordulónál megtorpan az egyik ló.

Kocsis kiált: Félre, félre! . . . Hóha ! hó ! . . Az úri hölgy kérdi, nézi mi ez itt ? . . .

Ki zavarja élveladó perceit ? .

Koldus asszony, kebelén egy csecsemő,

Dideregve, lerongyol tan áll elő.

Egy kezével kisdedét melengeti,

A másikat segély után nyújtja ki.

Esdekelve néz a delnő szemébe.

Ez meg ingerülten kiált feléje ;

Vakmerőség ! Csúnya népség! . . . Ott az ni.! . . Aztán halkan : No még talán Elkésem a — randemt. . . JComor.

Egy asszony«

Irta : Matyi.

Színháznak vége volt Tizenegy óra felé járt az idő. Rendes szokás szerint az „Arany sas“- ban gyűltünk össze : Bedő Miklós, Molnár Jenő, Ipoly Aladár, én és Bihar László — a beesett képű, hallgatag fiatal ügyvéd, aki alig egy éve került városunkba és mégis mindnyájan nagyon szerettük. Kitünő*fiu volt, azonban egész lényén valami régi bánat nyomai látszottak. Keveset beszélt. Beszélgetésünkbe csak rövid vélemény nyilvánításával vett részt. Ő maga soha sem vetett fel

uj tárgyat. És mégis úgy szerettük. Egyéniségé - ben, tekintetében volt valami, ami lebilincselte az embert.

Bánatának, buskomoiságának okát többször tudakoltuk, de ő mindig kitérő választ adott.

Ma este különö-en lehangoltnak látszott. Tegnap óta mintha tiz évet élt volna. Haja szürkébb, tekintete zavartabb, mozdulatai fáradtabbak vo’ták, mint valaha. Erősen köhögött.

Mindnyájan egyszerre fordultunk feléje e kérdéssel:

„Mi bajod Laci ?“

És ő egyet-kettőt köhögött, aztán szokása ellenére beszélni kezdett:

„Fiuk 1 beteg vagyok. Itt belül. . . a mellemben ... a tüdőmön valami undok férgek rágódnak. . . Esznek, harapnak . . . testemből élnek . . , Hej ezek visznek a sírba.... De nem, nem, nem fognak megenni ... én nem fogok meghalni. . . . A professzor azt mondta, hogy erős vagyok, cl- élek száz évig is. És a professzor okos ember, ha ő mondja bizonyára élni fogok ! Várjatok ti férgek, várjatok. Ha éhesek vagytok egyétek egymást, mint az emberek. — Nem, engem nem fogtok elemészteni . . . . az én testemből nem fogtok jóllakni. ’

Hej fiuk! voltam egyszer én is 20, éves . . volt nekem is valaha fekete hajam. . . És most: hajam őszül, kezem reszket, arcom sápadt—-öieg vagyok. Hiszen már ma-holnap 30 éves leszek. És ez szép kor.