Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)
1905-05-14 / 20. szám
2 KOVARVIDEK 1905. május hó 14. nem beszélhetünk. Van ugyan az oldalfalon pár négyzetczentiméternyi üvegdarab, de ezt kinyitni soha nem lehet: be van falazva. Tessék most már elképzelni: milyen levegő van ottan. Nem-e kész betegség? Csodálható-e hát, ha egy evben annyian pusztulnak el itten tüdővészben. Hiszen nem védekezik ellene senki. Sőt: belerohan legtöbb a veszedelembe! Ha sertésvész, állati megbetegedés fordul elő: szigorú rendszabályokkal igyekeznek gátat vetni a baj tovaterjesz- tése ellen. Az ember élete nincs oly drága? Ezt is óvni kellene kissé. Ennek egészségi viszonyait is meg kellene rendszabályozni. Vagy nem?! Tisztujitás. Végre megtörtént! Megvannak az új tisztviselők. • Bátran elmondhatjuk, hogy óriási, érdeklődés előzte meg e választást. Es ez igy is van helyesen. Mert hisz az ember csak saját érdekében cselekszik akkor, a mikor már jó eleve megválogatja, mintegy megrostálja azokat a férfiakat, akiket vezetőül akar választani. Hát ebből a szempontból igen örvend- tünk a választás előtti nagy érdeklődésnek. Nem akartuk ezzel azt állítani, hogy az eddigi vezetőséget bármi tekintetben gáncs érhetné. Isten ments! Csak azt akartuk mondani, hogy az embernek már a természetében rejlik, hogy még a jó között is a legjobbat keresse. Kerestek hát a mieink is és találtak is, még pedig legnagyobb részt az eddigiek között, a mi azt igazolja, hogy ezek a vezetők a népnek bizalmát bírták és bírják továbbra is. Ő megállt, jóságos hangon és nagy szívességgel kérdezte: — Mi baj, fiacskám ? A rossz kölyök meg torkaszakadtából kiáltotta oda: — Háromszázhatvanöt! Ekkorra már össze is kapta a gatyaszárt és elvágtatott, nagy porfelhőt hagyva maga után. Bánki bátyánk, ha józan volt, akkor körülnézett lopva, hogy nem látta e valaki az esetet, azután pedig szégyenlősen, bosszankodva dör- mögött valamit a bajusza alá és tovább ment. Másként történt a dolog, ha rózsaszínben látta a világot és akkor tépdesték meg ilyen durva kezekkel illúziójának kényes, lenge fátyolét. Megállóit. Állandóan könnyező szemeivel kitartóan pislogott egy ideig; derekán felüli testrésze hol előre, hol hátra, jobbra meg balra bicsaklott szüntelen, mig térdei olyan formán törekedtek előre, mintha valamit meg akarna velők támasztani. Csak mikor sikerült neki az egyensúlyt eltalálni, akkor tört ki belőle hangos szóval is a megbotránkozás: — Erre tanít apád anyád. A hóhér kössön föl! Ütött volna beléd az istennyila régen. Megállj, mert megmondom a tanítódnak. A nyavalya törné ki azt is veled együtt, ha igy tudott megtanítani! Erre a fejét megeresztette előre, a mi szintén nem történt meg bicsaklás nélkül és Mégegyszer hangsúlyozzuk, hogy nem szándékunk a kimaradottak közül bárkit is gáncsolni, mert kimaradásukat sajnáljuk és szívesen látnok őket ismét az elöljárók között. De hiába! Az idők forgását mi, gyarló emberek meg nem állíthatjuk. Be kellett a frissítésnek következnie. Múlt számunkban annak a reménynek adtunk kifejezést, hogy a választást sikerülni fog a legjobb békt i és egyetértésben befejezni. Ez a legnagyobb örömünkre igy is történt. Népünk megmutatta, hogy józan, a szenvedélyek viharai nem járták át lelkét. Hogy a választás a legnagyobb rendben és minden súrlódás nélkül ment végbe; a vezetésével megbízott Eötvös Róbert tb. főszolgabíró ur tapintatos eljárásának köszönhető; a ki a választást minden befolyásolás nélkül a vászasztó közönség akaratára bízta. Tekintélyes része jutott a választás ekként való lefolyásában gróf Teleki Sándor urnák, a ki nagy viharnak vette elejét azzal, hogy az első és másod biró személyét illetőleg közvetítő indítvánnyal lépett fel. Ugyanis az első, illetve főbírói állásra 3 jelölt és 3 párt volt. Ifj. Buttyán János, a ki volt is h. főbíró, Benedek Ferencz és Lüerwald Gyula. Utóbbi azonban nem is jelöltette magát. Maradt tehát kettő: Buttyán János és Benedek Ferencz. Ezek között, illetve érdekükben heves harczra volt kilátás. Ennek a heves harcznak vette elejét Gróf Teleki Sándor ur avval az igazán tapintatos indítványával, hogy egyezzenek meg úgy a választók, hogy a főbíró legyen Buttyán János, a másodbiró Véber Ignácz, amely esetben Benedek Berencz visszalépne. Az előbbi a románokat, az utóbbi a magyarokat képviseli az elöljáróságban. így is történt, a választók e bölcs indítványban megnyugodtak és ezzel a két biró lényegileg már meg is volt választva. Délután a formával csak megpecsételték a délelőtti szövetséget és a legszebb egyetértéssel lett mindkét biró megválasztva. A polgárok összesége minkülönféle lehetetlen mozdulatokkal megtette az előkészületeket az elindulásra. Útját azonban gyakran volt kénytelen megszakítani a gyerekek által előidézett inczidensek miatt. Különben nagyon tekintélyes alak lett volna a faluban, mert valamikor vagyonilag is jól állott. Abból az időből a nadrágos emberekkel is jó barátságban élt s ennek a barátságnak a romjaiból megmaradt annyi, hogy bár lakásán már nem látogatták meg soha, de ha az utczán találkoztak, szóba állottak vele még akkor is, mikor részeg volt, ha már sehogyan se kerülhették ki. Mert Bánki bátyánkat ki lehetett kerülni. Ha csak valaki útjába nem akadt, meg nem szólított senkit; úgy tett, mintha nem is látná a régi ismerősöket. Pedig jól látott mindenkit. Dörmögve meg is tette rájuk észrevételeit: — Ni a kándor, hogy kikerül! Talán külömb ember, mint én? Hiába tartja pedig magát oly nagyra, tudjuk, kinek hívják? 0 is megissza az italt, csak éppen az a külömbség, hogy este, mikor nem látják. Az még rosszabb! Nem mer az emberek szeme elé kerülni, mert úgy leissza magát, mint a disznó. Én ha iszok is, tudom a mértékletességet. El is mehetek akárhová . . . Vagy talán azért kényes, hogy énekelni tud? Hát én talán nem tudok!? Abban is külömb ember vagyok nálánál, mert én nem pénzért dicsérem az Istent, hanem ingyen. demv pressziótól menten, tisztán adta kezükbe a mandátumot. Mindenesetre köszönet illeti a visszalépett jelölteket is, hogy nem vitték belle a népet a szavazás izgalmaiba és igy nekik is tagadhatatlan érdemeik vannak a tekintetben, hogy a választás nyugodt lefolyású volt. Ezután a pénztárosi állás keltett nagyobb emócziot. Két jelölt volt: az egyik Buttyán János a volt közgyám és első tanácsos; a másik Pap Illés, a volt pénztáros. Pap Illés ugyan a szavazás előtt vissza akarta vonni pályázati kérvényét abban a hiedelemben, hogy megválasztanom bizonyos. Azonban hívei tanácsára tása mégis szavazásra került a dolog. Vegyesen jöttek a szavazatok, de mintha mégis több Buttyán János hallatszott volna, mint Pap Illés. És valóban! Az összeszámlálásnál kitüt, hogy az előbbi 109; az utóbbi 24 szavazatott kapott. Es igy a község bizalma Buttyán Jánosra bízta a következő cziklusra a községi pénztár kezelését. Ezzel s szavazással községünk régi pénztárosa nyerte vissza előbbi helyét. Itt nem mulaszthatjuk el, hogy azon reményünknek kifejezést adjunk, hogy a megválasztott a község lakosságának beléje helyezett bizalmával visszaélni nem fog. A közgyám és első tanácsosi állást Buttyán János, a volt másodbiró nyerte el. így hát ő megmaradt az elöljáróságban, csakhogy most annak az eddiginél más ágában érvényesítheti tehetségét a község javára. A többi tanácsosok uj emberek és pedig: Buttyán Péter a Juon, Drágos Gávris és Pap Tódor. Mind a négyen egyhangúlag nyerték meg mandátumaikat. Hisszük és reméljük, fel tudják fogni, mi rejlik abban, hogy a község egyhangúlag bízta rájuk a vezetést. Reméljük továbbá, hogy az elöljárók valóban elöljárók lesznek, elől fognak járni mindenütt, a hol a község javát úgy anyagi mint erkölcsi tekintetben csak egy mákszemnyivel is emelhetik. Mert Néha megállóit, fejét büszkén hátraszegte, ajkát összeszoritotta, a mellét kidüllesztette s öklével nagyot ütve rá, aztán két kezét leeresztve, hátrafelé kifeszitette.- Igen, én Bánki György, a magam pénzén dicsérem az Istent! Kinek mi baja vele? Ilyenkor már valósággal ordított. Majd hirtelen elhatározással neki dűlt háttal a kerítésnek és botjával visszakézből végig- huzott a deszkákon. A kutyák ugattak, vinyitot- tak, a ruczák hápogtak, az udvarokon az asszonyok lármáztak, egy szóval olyasféle zene-bona keletkezett, mint mikor a sintér megy végig az utczán. Nem is ismertek a kutyák a sintéren kívül senkit olyan jól, mint Bánki bátyánkat. Ha nem járt volna olyan nagy zajjal, nem is lehetett volna tudni, ő jön-e, vagy a sintér, mert akármelyikük jött, a kutyák egyformán vonyitottak, ugattak, zene-bonáskodtak. Máskor meg a kasznárt mosta meg, a mint elkocsizott előtte a vágott hátulju kocsin; persze a kasznár nem hallotta.- A lókötő! Még azt mondta a múltkor, hogy én elittam a vagyonomat. Már mint én! Én Bánki György! Megfenyegette a kasznár eltűnt kocsiját. A szemei olyanok lettek, mintha fölgyujtóttá volna őket valaki.- Elitáttok ti! Te meg a czimborád ott a községházán. Jó a szivar ugy-e? De én fizettem meg az árát! Hát ittam én, mikor még
