Kővárvidék, 1905 (2. évfolyam, 1-53. szám)

1905-01-03 / 1. szám

2 K <3 V A R'VI D E K 190$. Január 3. ' r ”j Alakítsunk egyetlen általános segítő- egyletet s ez aztán gyakorolja a jótékony- j ságot úgy, hogy abban semmi más tekin­tet ne vezérelje, mint az, hogy a valódi nyomoron segítsen. Ennek közveett haszna lesz az, hogy mig egyrészt minden ínséges segélyt kap, társadalmunk tagjai közeli érintkezésbe ke­rülve megismerik egymást megbecsülni. Csi­rája lesz ez egy egységes társadalomnak. Elmúlt egy év, tekintsünk vissza, néz­zük meg. mit tettünk e téren! Semmit. Ne fájjon tehát érette szivünk. Üdvözöljük az uj évet azzal a szilárd elhatározással, hogy a mit az általános jó­tékonyság, az egységes társadalom megte­remtése érdekében elmulasztottunk, pótolni fogjuk a most ránk köszöntött uj évben. Kurucz. A társadalmi tevékenység. (B.) Van nekünk magyaroknak egy régi, öröklött szokásunk. Öreg hiba ugyan, de azért úgy vagyunk vele, mint a nomád arab a lovával: egyre nyargalunk rajta s a hetedik meny min den üdvéért sem tudnánk lemondani róla. No, de hi­szen ez a természetünkben van. Szeretünk ter­vezni. aztán hangoztatjuk büszkén a szépenhangzó jelszavakat, miközben a képzelet mérföldekkel megelőzi a célokat miután elméletb en minden ké­szen áll — valójában nem tettünk és nem teszünk semmit. Pedig hej, be sok tennivaló is akadna! Ám azért ne érjen bennünket védj a bajo­kat tudjuk s a társadalom helyi yel-közzel meg is próbálkozott velük. Hogy végül mégis abba ma­radt, hát éppen ez a valami, a mi hibánk. Kishi- tüek vagyunk s huzamosabb ideig nem tudunk egy eszme mellett kitartani Tervezgetve eltörpül előttünk minden akadály, a gyakorlatban pedig a legkisebb nehézség is leküzdhetetlen gát, amely elcsüggeszt. ha valamivel szebben csinálta volná, már nem is ! volna olyan jó. Tovább ment. Belegázolt a tóparti pázsitba, amitől egészen vizos lett a cipője és a köpenye széle. Rigók felelgettek egymásnak az ágak között. Fölnézett, kereste őket. És a gályákról egy hüs esőcsepp épp az ajkára hullott. — Beh szeretsz engem, Isten! — mondta áhítattal. íme a te csókod. Nagy labdaiózsa-boluok fehér lettek útjába, a levelek se igen látszottak a virágtól.-— A nyár hava ez. Hó, fehér rezgő/ illatos, de szép! Belefáradt a sok látnivalóba és alig tudta követni őket az érzéseivel. — A fűzfák mindig szomorúak. Valami fáj nekik. Lenéznek a vízbe és. sírnak. Úgy kellene, hogy egyszer nekik is legyen megváltásuk. Emelnék fel a fejüket és néznék a napot. De nekik nem szabad. Elért a virágokhoz és sokáig ott kóválygott körülöttük. Az óriási liliomok nem tetszettek neki. Valami mást keresett. Rózsát, sok rózsát, pirosat, fehéret — de nem talált. Hirtelen sajátságos szó: ongást érzett a szivében. Haza kellene már menni. Félötre jár. Fél ötre. — Még messze a város. Hazamégy és leveti a sáros cipőit, a nedves szegélyű ruháját és átöltözik. Mibe ? Valami szép, puha tapintású, simuló, bibliai kékszinii ruhát kívánt magának. Nem sely­met, nem olyat, amiben lágyan, melegen, őszintén és asszonyosan oda omolhat valakinek a lába elé. . . . De ne bántson engem ! Föl ne emeljen. Csak tegye a fcwét a fejemre és hagyja ott. — A kezét. , Tessék visszagondolni az elmúlt évek tár­sadalmi mozgalmainak bármelyikére, akadt-e vájjon csak egy is, amelyet lelkiismeretesen, gyökeresen végrehajtottunk volna? Pedig volt közöttük sok szép eszme is, fontosságra nemzetre kihatok és ma ott tartunk velük, hogy emlegetésük szinte unal­mas, mert tárgyuk agyoncsépelt, helyesebben „kimentek a divatból.“ De lehet-e azon társada­lomból valami, amely a cselekvésre, az alkotásra képtelen ? Ha a társadalom közönyös, ha mindent felülről vár: gyámság alá helyezi önmagát. A tár­sadalom és társadalmi élet erőtlensége pedig a nemzet gyengeségének is jele. És hogy mégis igy állunk, mutatják az egyes emberek törekvései is akik a társadalom életre valóságában nem bízván’ özönével tódulnak az állam szűk keblére. Ez már maga is szomorú jelenség, de még inkább az, a melyből ez is fakadt, a társadalom tehetetlensége. Nálunk az állami hivatal is életcél, még pedig a legkeresettebbek egyike, boldog, aki éléi heti azt. Ne az emberekben keressük a hibát, az állam­hivatalnokok többnyire igen tiszteletreméltó embe­rek, köztük nem egy más körü'mények között is igen hasznos tagja lehetne a társadalomnak. Egye­dül a társadalom hibás, ferde helyzetével, mely egyébként a megélhetési módot nagyon kétségesen nyújtja. Európa más, hasonló kultúrájú államában, ahol az élet erős, de több lehetőségű, az állam­hivatalnokot keresni kell, mert a népek idegen­kednek a lekötött és meghatározott keretű pá­lyától. Kisszeiü dolog bár ez, az egész társadalom életét tekintve, de jellemző anrak tehetetlenségére Hiányzik az életerős actió, mely életet, mozgást teremt. Meit az egyesek nagyszabású adakozását még korántsem pótolják magát a társadalmat. A társadalom viszont nem kíván az egyesektől ada­kozásokat, csupán csak érzést és egy kis jó­akaratot. Vegyük csak például az ipar kérdését, amely a legismertebb is. Iparunk nincs, legalább nem valami számbavehető, ez közismert dolog. Úgy szintén az is, hogy mindenekre, de különösen az államra felette áldásos lenne az erős ipar. Termé­szetesen már az olyan, a mely közöttünk kelet­kezik, közöttünk nő, a honi ipar Mert a más fajta ialán elég erős is, emennek hátrányára, de Most már nagyon gondolt a puha, fehér, haj- i lós uijakra. Es nyomásukat érezte a nyakán és a vibrálásukat a hajában. — Ne, ne, nem akarom 1 — susogta kipi­rulva, Aztán, amilyen gyorsan csak tudott, sietett hazafelé. Csakugyan ott volt már. Ült egy alacsony zsöllyében, nyugodtan, mint egy szobor. A homlokába hulló fekete haj árnyékot ve­tett a szemeire, valami sajátos árnyékot, amelytől az azok még nagyobbaknak, fényesebbeknek lát­szottak. — Itt van,— susogta a szolgáló az asszony fülébe és menten hozzálátott az öltöztetéséhez. — Már megint sietett, — vetette a szemére gondoskodó hangon. — Hogy kimelegedett! A bolyhos törülközővel dörzsölgette a vállait, hátát, a két karját. Fehér patyolatot, frisset adott rá. Szalagokat 1 bogozott, kapcsokat illesztett egymásba. A hullá­mos haján is elrendezett egy' pár fürtöt. — Nem árt, ha a myrrha közé egy kis * ró­zsavizet öntök? Mostanában úgyse akarta soha. De a két kezére jó lesz. Meghüsül. Most úgy ég, mint a tűz. — Mari, mari, mit akarsz velem ? — Csak ne féljen 1 A szája egész fehér. Mi- j nek remeg? Csak nem eszi meg 1 . , . indult be- | felé — ho_zzá. Útközben megfogózott a bútorokba, az ajtó függönyébe. Mégis mosolygott, mikor rá- I nyitotta az ajtót. Éviké asszony ! A zengő hang megbátoiitotta kissé. — Eljött ? — kérdezte. — Talán nem várt engem? Bizonyára nem j várt. Nem is sejthette, hogy jövök. Nem mondtam. Nem hivott, nem bir azokkal a tulajdonokkal. A hazai ipar jegelfajultabb alakjában sem ronthat, mert az or­szághoz kötve tartja a tőkét ha csak nem hoz, el nem vesz. A pénznek ped:g meg van az a tu­lajdonsága, hogy osszilíálódik, terjed mindenfelé. Ha van erős iparunk, erősebbé és jómódúvá lesz munkásosztályunk is s a sok panasz helyett, áldá­sos tevékenység indul- Miért nincs hát, mikor csak rajtunk áll, mikor csak szerény támogatá­sunktól függ? Pedig — méltóztassanak csak visz- szaemlékezni — úgy tudjuk, volt már szó ilyen mozgalomról. Sőt talán akkor sem túlozunk, ha azt állítjuk, nagy haraggal indult. Az elviselhetet len élet nehézségeiről panaszkodnak. Hát miér nincs meg ? Ma zőgazda állam vagyunk ugyan, löldmive lés s állattenyésztés jövedelmező forrásaink, de azért nem szabad megvetni az ipart sem- Ez a vér, ez a lüktető elem, a mely útját egyengeti az erkölcsi és anyagi haladásnak. Európa leghatalma­sabb államai is ezen utón értek el hata'mukat Mert ma már az ipar az erő, a melylyel épugy lehet újabb területeket szerezni, mint megvédeni és erőssé tenni a régit. Németország, a mely ma már elsőrangú tényezője a világiparnak és keres kedelemnek, alig egy századdal ezelőtt még gon­dolni sem mert a positióra, melyet ma elfoglal. A nagy Egyesült Államok ugyanilyen helyzetben volt. De előre vitte őket az akarat és az — akaru udás. Védvámokkal állták útját a külföldinek s erőssé lévén otthon, hódítani indultak a küllőidre. Íme a példák. Nálunk azonban egészeb más­kép állt a helyzet; sohasem volt önálló és határozott társadalmi politikánk, Az első, aki be- átta a hibát a Széchenyi eszméit megvaiósitani akaró nemzetgazdász, Kossuth volt s Deák Ferenc is csodálattal és bizva nézett emberfeletti munká­jára. A „védegyletiben izgatott, buzdított és lel­kesített a szent célért, a hazai ipar megteremté­séért. Volt is eredménye a munkának. Megfogadta a hazafiatlanság gunyjával illetett nép, hogy csak magyart visel magyar gyártmányt vásárol. — Es az 1343-8. években aránylag kétszer olyan eres volt iparunk, mint most. A példa tehát megvan, .tessék tetté változ­tatni. Egyesületben élünk mi is, nincs ember, ki nem mozogna egy meghatározott körben. Tartunk ■— Nem hivtam — mondta az asszony. De vártam. Minek erről beszélni? Ha eljött, úgy is tudja, hogy vártam. Es milyen régóta ! — Es mindég engem csak engem? — Csak ? Igen. De más jött Azt a mást szerettem. Elmondjak róla minden Meghallgat? Vagy talán el se hinné ? Az a másik soha sem volt olyan egészen itt, mint a hogy én akartam volna. Nem is lehetett. Árnyék volt. Valakinek az előre küldött árnyéka. — Az enyém? — susogta a férfi és sötét piros ajkai körül kivillantak a fehér fogai. A szeme körül egy kis ránc támadt, valami titkos hatalom nak az arca rajzolt vonása. — Jövök és rátaposok az árnyékomra. E akarja, hogy nagy, nagy világosság legyen ? Nagy meleg fény, akarja ? — Akarom — mondta az asszony s a ké szeme imádattal tapadt meg a férfiú sápadt, felhe vült arcán, —• Már álmodtam is erről, óh sokat! Ha tudná 1 így volt minden, mint most a valóság­ban. Csak jött, csak megfogta a kezem és kérdezte : kell fény ? En azt mondtam : kell. Akkor aztán. — Akkor ? — Semmi. Fölébredtem. —- Ezt értem — mondta a férfi. — Az ember akkor ébred fel mindig, mikor valami súlyos lépést kellene tennie. Toronyra mászik és mire a tetejére feljutna — leesik, azaz hogy felébred. Nagy kincsei talál valahol. Az övé, csak ki kell érte nyújtania a ke­zét. De mire hozzáérne — felébred. Ez azonbancsak- álom. Most itt vagyok. Es mielőtt még felébredhetne, én megragadom a kezét és nem engedem, hogy esz ’ méljen. (Vége köv,)

Next

/
Thumbnails
Contents