Kővárvidék, 1904 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1904-12-20 / 4. szám
1 KÓVÁRVIDEK 1904. december 20. a megyével, .az országgal, az egész müveit világgal! v" Nem ismerem meg a terv részleteit, de gondolom, hogy nyilvános állomás is lesz és igy, a kiKjfek nincs tehetségükben, hogy bevezettessék adandó alkalommal azok is felhasználhatják, üzletük, érdekük előmozdítására. Szóval nagyon sok az az előny, amelyet á járási telefon nyújt ; óriási az a lépés melylyel járásunkat a haladás terén előbbre, viszi. Oly mesés képet tár ez az eszme lelki szemeink elé, hogy — ha az ember nem látná azt a gyors intézkedést a mely ez ügyben főszolgabiránk részéről történt, — szinte hihetetlennek tűnnék fel előtte. De látjuk az intézkedéseket. Olvashatjuk a rendeletet, a melyben utasítja a községi elöljáróságokat, hogy ezen eszme megvitatására mielőbb hívják egybe a képviselőtestületek tagjait. Hozandó határozataikat pedig azonnal terjesszék fel további eljárás végett. És a képviselő testületek összeülnek tanácskoznak és határozatot hoznak. Ettől a halai ozattól függ a távbeszélő sorsa. Menjen hát mindenki, a ki arra jogu- sult — el arra a gyűlésre. Adja le a sza- | vazatát, hogy hozzájárulhasson községünk 1 és járásunk minden érdekének elöbbrevite- léhez! A gyümölcstermelésről, Általános a panasz már évek óta, minden nap halljuk, hogy vidékünk szegény, hogy a nép nyomorog. Hát ez az utóbbi, de csak ez utóbbi igaz_ Ám azt is be kell vallanunk, hogy mi édes keveset teszünk érette, hogy ez megváltozzék. Persze mikor befejezett tényként áll előttünk egy silány esztendő minden nyomorúsága, — akkor siránkozunk. Ha egy esztendőben a gabona neműek meg. nem teremnek, ha egy a mostanihoz hasonló aszályos évben nincsen • szénatermés, — akár éhen veszhetünk jószágunkkal egyetemben, de hogy ezt a mindig fenyegető veszélyt preventív intézkedésekkel elhárítsuk, arról szó sincs. Pedig csak gondolkodni kéne rajta és megtalálnék az orvoslást. A természet örök törvényeit megváltoztatni embernek nem adatott, de a törvényeket, melyekhez ez a nagy mindenség igazodni látszik — elleshetjük és jávunkra fordíthatjuk. Vidékünkön a földművelés és állattenyéssté- sen kívül a népnek keresetforrása alig van. Megélhetésünk a földhöz van kötve és mi ezt sem használjuk ki kellőképen, Pedig a természet maga kínálja fel nekünk előnyeit, melyeket, hogy figyelembe nem vesszük csak egy mentségünk lehet — az emberi botorság. Éghajlati és talaj viszonyaink kiváltképen alkalmassá teszik e vidéket a gyümölcstermelésre és mégis milyen kevesen foglalkoznak vele és azok a kevesek is csak paszió képen. Pedig nálunk jó esztendőben művelés nélkül is megterem a gyümölcsöknek legfinomabb fajtája, — de persze csak jó esztendőben. Ha a természet két kézzel szórja közénk az áldást, nekünk is jut egy kevés. A fa n egteimi gyümölcsét, ha nem is gondozzuk, de c í csak a föld hozadéka, Milyen máskép volna, ha végre már mi is tanulnánk valamit a müveit nyugattól és súlyt fektetnénk a kerti gazdálkodásra, a gyümölcsterme, lésre. Nem kellene örökös rettegésbe élnünk, hogy hátha nem sikerül a búza, vág/ a máié termésünk, mit csinálunk ? Csupán egy mód van ezt az örökösen fenyegető rémet távoltartani. Űzzük a gyümölcster, melést iparszerüleg, hiszen a gyümölcskivitel esz. méje mindinkább erősbbödig és terjed. Az iskolákban tanítják a gyermekeket a gyű* mölcsfával való bánásra, ojtásra, de állami iskolánk érdemes igazgatójáról Veress József úrról azt is tudom, hogy szívesen ad bármikor utbaigazitást a termelőkek bármilyen irányban. A községi faiskolában igen jutányosán megszerezhetjük a gyümölcs- ák legfinomabb fajtáit. En nem hiszem, hogy a józanul gondoldokó magyar nép meg ne szívelje tanácsomat, hiszen létérdeke parancsolja. Es lelki szemeimmel máé látom a remélt jövőt: a még most puszta dombokon gyümölcsfák virágoznak ; hallom a leányok vig dalát, a mint kosaraikba szedik az érett gyümölcsöt és látom a mi kis keskenyvágányu vonatunkat, a mint nem győzi elszállitni azt a sok almát, körtét és hamvas szilvát. Es a nép boldog és megelégedett. Bár igy volna! Előfizetési felhivás. A lapszerkesztés küzdelmes utján eljutottunk a negyedik szám ig. Hogy lapunk megfelel-e az igényeknek teljesedésbe hozza-e a hozzá fűzött reményt, — nem tudjuk. De ha nem, — elnézést kérünk; hiszen igen nehéz feladat a mienk,—az úttörőkké ! A mint már volt alkalmunk hangsúlyozni, — nem anyagi érdekek vezettek minket, mikor e lapot megindítottuk; a köz érdeke az a cél mely szemünk előtt áll, — erre törekszünk. De ehhez a társadalom segítségére igen nagy szükségünk van, nemcsak erkölcsi és szellemi, de anyagi tekintetben is. Igen csekély az az áldozat, mit a köz nevében Önöktől kérünk. Az előfizetési árakat a lehető kicsinyre szabtuk. Kérjük tehát a n. é. közönséget,hozza meg e csekély áldozatot s fizessen elő „X ő v á r v i ő é k“ cimü lapunkra, melynek Előfizetési ára: Egész évre . . . ; . 8 korona Félévre ......................| 4 „ Negyedévre . , . . 2 „ Egyes szám ára 20 fillér „Lássunk tisztán!“ Iparosaink — úgy látszik nincsenek megelégedve a tanonc-tanórák beosztásával ; a mennyiben á főszolgabírói hivatalnál, mint első fokú iparhatóságnál azok megrövidítését, — megváltoztatását kérték. j Hogy tanulóink hetenként hányszor, mikor és mennyi ideig legyenek az iskolában, sem a tanító, sem az igazgató meg nem szabhatja. Azt törvénynek kell megmondani! Lássuk a törvényt : „A tanításra hetenkint két munkanapon lega nagy tudósok szobáiba s látom miként vetik papirra nemes gondolataikat, látom miként töprengenek» hogy olyat mondjanak s Írjanak, melylyel embertársaiknak sorsát csak egy lépéssel is előbbre vigyék. Pillanatnyi zavarom mély csalódással járt. A könyv, melyet kinyitott, a biblia volt. — Ott nyitá fel a hol ez áll : „Egy atyának fiai vagytok, — nem nagyobb az úr szolgájánál“ — s mohón olvasni kezdte. A feszült olvasás közben szemei kidülledtek; — néha-néha egy-egy arcizma vonaglott s fel-fe nézett, mintha abban akarná hagyni az olvasást, — de a mily mohó vágygyal kezdte, ép oly mohón folytatá, mig elért addig, a hol az vagyon Írva ; „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.“ Tovább nem tudott olvasni. —Egyrészt levertség, — másrészt düh szálta meg, s az olvasottakon való elmélkedésében néha egy-egy érthetetlen szót ejtett ki, — lelke háborgó tenger volt. Egyik gondolat a másikat iizé agyában, egyik végletből a másikba csapott át. „Egy atyának fiai vagytok; nem külörc.b az úr szolgájánál“ — evvel kezdem, s végeztem : „szeresd felebarátodat mint tenmagad,* mondogatá magában. „Isteni szavak,“ én Istent hiszem, parancséfőim, földi isteneim is ezt hiszik, e szavak igazsága előtt leborulnak, e szavak hirdetése végett templomokat építenek, s én, — én a „donikozákok dísze“ ölni megyek; ölni azokat, akik felebarátaim, , . . miért ? . . . mert hiszem, hogy „szeresd felebarátodat mint tenmagadat“ . . . kiért ? . . . e kérdésnél már annyira izgatott volt, hogy társai felé fordulva, mint a háborgó tenger, mikor utolsó hullámait veti fel, azután annál hamarább lecsillapodjék, fenhangon csak annyit mondott: „Egyért.“ Többi társaira a domikozákok büszkeségének ez egy szava oly hatással volt, mint milyet a koporsóra lehulló legnagyobb göröngynek tompa hangja idéz elő a temetési gyülekezetben; mintha sejtették volna, hogy Jaroszlav, az ő büszkeségüknek szivét mi marcangolja. .... Ezután csilapultnak látszott; leült s mondogatá magában: „Igen egyért harcolni fogok,* — s álomba szenderült. Én többé nem is vetém oly intenisve fényemet reá, hogy annál jobban tudjon aludni, sejtvén: hisz’ az örök álom előtt áll úgyis a doni kozákok dísze; ezt méltán megérdemli. Figyelmemet erre a másik vonatra vetém. Sárga, apró emberkékkel tele. Egyik vigabb a másiknál. Keblük duzzadtnak látszik — valami sajátságos erőtől.! Tréfálkoznak, mint zergék egyik a másikhoz ugrik, s ha némelyiken a csüggedés- nek csak legcsekélyebb nyoma is látszik, többi társai hozzá rohannak, vigasztalják, s azt mondják nekie „ha tieidet sajnálod; s őket szereted, vagy ha minket szeretsz, s mint szabadokat szeretsz, mit félsz meghalni?!“ Legfesztelenebb kedvű Ossi kapitány. — Minden szava tűz, minden második mondata: „a szabadságért és hazánkért,“ „mit csüggedtek, minket sárgákat a müveit fehérek, a leghatalmasabb és legszabadság — szeretőbb néppel: az angollal hasonlítanak össze. —* Harcolni fogunk nemesül, mert, ha szabadságunkért harcolunk s ezt féltjük s ezt védjük, akkor harcolunk az összes emberekért! Én a müveit nyugaton járva, azt hallottam é? tanultam: az összes emberek egyformák, — egyenlőek; az istenök — a legnagyobb hatalom azt parancsolja, hogy egymást szeressék az emberek s ne kivánja a másét senki; már pedig ez igaz Isten, mert igazságot akar. . , . Orkánszerü lelkesedés tört ki. Egymást ölelgették s felemelték Ottó kapitányt, ki még egyszer e szóval buzditá társait: „A szabadságért, ezért az egyért 1“
