Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1942

24 Amikor Nagy Sándor hadaival Indiában és Turkesztánban járt, Kína írásanyaga már nem a bambusz-szelet, hanem a selyem, melyre tusba mártott nyúlszőr-ecsettel írtak. A selyem azonban roppant drága volt, olcsóbb anyagokkal kísérleteztek hát. Amint a kínai évkönyvek írják : Kr. e. 105-ben Cai Lun földművelésügyi miniszter jelenti a császárnak, hogy a selyem pótlására Hunanban papírt gyártat vízben rothasztott szövetrongyokból. Stein Aurél 1907-ben a nagy kínai fal egy Kr. u. 137-ben lezárt őrtornyában talált is selyem-tekercsek, félselyem-félpapír lapok közt 9 ilyen ősi rongypapír-levelet. A kínaiak sokáig megőrizték a papírgyártás titkát, a japánokhoz is csak a VIII. században jutott el. De ekkor aztán elindult föltartóztathatatlanul Nyugat felé is. A turkesztáni Samarkandban 752-ben már arab állami papírgyár működik. Bagdad, Damaszkusz, majd Egyiptom, aztán Marokkó és Fez a következő állomások a Nyugat felé vezető úton. Afrikából az arabok Szicíliába és Spanyolországba is átviszik a kínai tudományt. Ugyanekkor a keresztesek is hírt hoznak róla a távol Keletről. A XII. századtól kezdve ismerős tehát már Európában a rongypapír gyártásának technikája, mégis csak a könyvnyomtatás elterjedésével barátkoznak meg vele az emberek. A bizalmatlanság oka, ha összehasonlítjuk a papírt a pergamennel, érthető. Ennek a legyőzésére eleinte egészen pergamenszerű papírt gyártottak. A kétféle nagyság is olyan volt, hogy egyszer összehajtva vagy a pergamen nagyfólióval (70x50 cm) vagy a pergamen kisfólióval (50x30 cm) egyezett ; meg a vastagság, fogás, szín is egyezett a kódexek hártyalapjaival. S mivel a legősibb nyomtatványok egyaránt készültek pergamenen és papíron is, ezeknél sokszor csak a tépéspróba dönti el, hogy melyik anyagból van a könyv teste. Hogyan készül a papiros ? A régi gyártási módot mondjuk el, mert ott jobban el voltak határolva a lényeges mozzanatok. A rongyot a vízzel vagy széllel hajtott papírmalmokban apróra tépték, zúzták, kádakban híg péppé áztatták, a pépet sűrű drótszitákkal kiemelték a kádból, a szitákon a víz lecsorgott, a rongy alapanyaga pedig, a szálas növényrost, sűrű kúszáltságban vékony filc-szerű réteget alkotva, rajtuk maradt. A fakeretes sűrű drótháló 4—5 cm-enként párhuzamosan futó vastagabb huzallal, középen pedig ugyanilyen drótból font jelképes vagy címeres figurával volt megerősítve. Ahol ezekkel érintkezett a hálóban maradt folyékony papírmassza, ott vékonyabbra nyomódott a rázáskor, tehát száradása után átlátszóbb is lett, mint máshol. A szita középső támasztó drótfigurájának a papíron maradt nyomát nevezzük vízjelnek. Ez hova tovább gyártási védjeggyé lett. Az ma is, ha nem is egészen így kerül kerül már a papírosra. (Itt említjük meg, hogy mi az az ú.n. merített papíros. A mai gépi gyártás korában is beszélünk ilyenről. A szitára kerülésig úgy készül, mint a géppapiros. Akkor aztán kézi-szitával emelik ki a pépet, mint régen. Ezt a kiemelést csak jó alapanyagú pép bírja el. A nemezlapok közt kipréselt íveket aztán, mint a fehérneműt, külön a szabad levegőn szárítják, és külön egyenkint enyvezik. Mindezek a tulajdonságok és eljárásmódok természetesen az átlagosnál sokkal jobb minőséget biztosítanak. Az ilyen „merített" papírnak a széle egyenlőtlen, mert a kézi kiemelésnél a növényi rostok a szita falánál szabálytalanul torlódnak. A géppapír gyártásánál az egyszerre hosszanti és oldalmozgást végző sziták szabályos papírszélt adnak. Ezt a külső ismertető jelet azonban a géppapír szélének utólagos „megrágatásával" is jól lehet utánozni.