Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1942

16 zet, tüzetes átnézés vagy a későbbi tájékozódás megkönnyítése címén, kijegyzés helyett, agyonhuzgálják, jegyzetezik a lapokat — ha ceruzával, akkor lehetőleg vastagon, de szívesebben használnak tintát. Eszményük a francia bibliobarbár Falconet, akiről feljegyezték, hogy rengeteg könyvet olvasott, de „erős kritikai érzékkel" minden műből csak néhány oldalt minősített érdemesnek a megőrzésre. Kitépte tehát a „megtisztelt" oldalakat, akárhányszor csak öt-hat lapot egy tizenkét-kötetes műből. A többit tűzbe dobta, s a kitépett oldalakból egy tömény könyvtárat állított össze, abban a büszke hitben, hogy így kell elmésen kivonni az olvasmányok kvintesszenciáját. De ne részletezzük a könyvdühöncség és könyvnyűvés válfajait tovább, mert még utóbb tőlünk tanulnak a hajlamosak újabb mániákat és vastagabb barbárságokat ! Élesztgessük inkább hiszékeny derűlátással az igazi könyvkedvelés szép szenvedélyét ! Ignoti nulla cupido, próbáljuk hát sorra venni, mi minden teszi széppé, értékessé a könyv testét. A TÁBLA. Táblákról csak azóta beszélhetünk, mióta kialakult a könyv mostani alakja. Ez pedig a kereszténység első századaiban történt. A rómaiak a röpke följegyzésekre, iskolai írásgyakorlásra viasszal bevont fatáblákat (pugillaria) használtak. Ha megtelt a tábla lapja, az íróvessző (stilus) fordított, lapos végével simára kenték a viaszt, és újból írhattak rá. Hogy egyideig megőrizhessék a jegyzeteket, rendszerint két táblát használtak mindig együtt, és használat után, viaszos belső felükkel egymásnak {ordítva, a rajtuk függő szíjakkal összekötötték őket. Az első keresztények is használtak ilyen kettőstáblákat, diptychonokat a halottak és a jótevők nevének följegyzésére, hogy azok a szertartásos megemlékezéseknél kéznél legyenek. Ezek a kettős táblák az egyik összetevői a könyv mai alakjának. A másik összetevőt a komoly, maradandó följegyzések hordozóanyagának, „papír"-jának egyik fejlődési állomása szolgáltatta. Az írás legrégibb ismert hordozója a cseréptábla volt, azután jött a papirusztekercs. A ritka és kevésbbé tartós papiruszt az eleinte főként Pergamonban készült finom hártya, a pergamen szorította ki. Egyideig ezt is tekercs-alakban használták, később célszerűbbnek látszott a négyszögletű hártya-darabokat két részre összehajtani, és négyetnégyet egybefűzni (quaternio). így aztán a levelek mindkét lapjára írhattak, míg a tekercs-alak csak az egyik lap kihasználását engedte meg. Az összehajtogatott bőrlapokat nem lehetett, mint a tekercseket, hengeres tokba dugni, másként kellett védelmükről gondoskodni. Nem sokat haboztak a régiek, megfelelő nagyságú pugillarék vagy diptychonok közé dugták őket. A táblák belső viaszozása, fölösleges lévén, elmaradt, viszont a négyrétbe hajtott hártyát szilárdan hozzáerősítették a táblához. így született meg a könyv mai alakja. Az egyházban maguk a diptychonok továbbra is használatban maradtak, de egyre díszesebb és drágább anyagból készültek. Ugyanis 313. után az egyházüldözések megszűntek, a hívek feljöhettek a katakombákból, soraik még inkább megszaporodtak, sok előkelőség, sőt a császár is keresztény lett. A hatalmasoknak még szolgái is bársonyba, selyembe öltözködtek, arannyal és drágakövekkel ékeskedtek, nem maradhatott a királyok Királyának udvari szolgálata, a szentmise és a többi szertartás sem szegényes. így lassan meggyőződéssé vált, hogy az Isten szolgálata és dicsőítése számára csak a legszebb elég szép. — A diptychonok pompája aztán lassankint átragadt a pergamenlapokat