Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1942

17 védő kettős fatáblákra is. Megtörtént ez annál is inkább, mert a pergamenlapos könyveket szintén a kereszténység használta leginkább, a kinyilatkoztatás szent szövegeinek és a szertartásoknak rögzítésére. így a könyv fedőtábláinak díszességét szinte bölcsőjében kapta ajándékul, és később amint mult az idő fölötte, csak veszített ebből. A legékesebbek valóban a legrégibb táblák, az ú. n. ötvös-kötésűek. A IV—V. sz.-ban már az egyházi használatú diptychontáblák, akárcsak az államélet szertartásainál szereplő consularis diptychonok, elefántcsontból voltak, és gyakran fínomfaragású domborművek díszítették külső felületüket. Sokszor minden további nélkül ezeket magukat vitték rá a pergamen-quaterniókra födélként. Gyakoribb volt azonban az, hogy egy kisebb elefántcsont-domborművet csak középdíszként használtak a könyvtáblán, és ezt arany- vagy ezüstlemezekkel vették körül. Később az elefántcsont egészen elmaradt, és teljesen ötvösművű-összetételűvé vált a tábla : domborított- vagy vésett-díszű arany-, ezüstlemezek, sodrony- vagy festett-zománcos felületek, drágagyöngy-szegélyek, nagyobb gemmák, kisebb ékkövek tették pazardíszűvé a táblákat. A díszítések elrendezésének lassan szinte kötelező típusai alakultak ki: az evangéliumos- és szentleckés-könyveknél a középső, téglaalakú mezőben a megfeszített vagy trónoló Krisztus található, ritkábban Mária a kis Jézussal. A négy sarkon a négy evangélista jelképe foglalt leggyakrabban helyet : angyal, sas, oroszlán, tulok. A zsoltáros-könyvek középső mezejét gyakran a hárfázó Dávid király alakja díszítette. Sok ötvösművű tábla fődísze egyezik a könyv első lapján levő miniatúra ábrájával. Előfordult az is, hogy díszesművű keretben ereklye volt a táblába illesztve. Természetesen mindeddig az elülső táblák díszeiről volt szó. A hátulsó táblák sem voltak egészen dísztelenek, de sokkal egyszerűbb kiállításuk volt, mint az elülsőknek. Néha csak a hátsó táblán, néha az elülsőn is, magas ércgombok, köldökök voltak, melyeken mintegy lábakon nyugodott a lefektetett könyv, vagy kinyitott kódextábla, s így drágaművű díszei nem koptak, nem sérültek meg. Ezeket a drága és szemkápráztató kötésű könyveket, amelyeknek néha pergamenlapjai is bíborszínűek voltak, betűsoraik meg ezüstben vagy aranyban csillogtak, a pompa emelésére körmeneteken is meghordozták, sőt Bizáncban az udvari fogadások alkalmával is előkelő szerepük volt. Bár az egyház szertartásos pompájában megokolt volt drága szépségük, mégis akadtak, akik túlzásnak minősítették kiállításukat, és szentJeromossal inkább a szegények gondozására óhajtották fordítani árukat. („A könyvek drágakövektől csillognak, s a meztelen Krisztus meghal a templomok ajtaja előtt!") Csak a VII. sz.-tól kezdve maradtak meg ilyen ötvöskötésű táblák, de ezek majd mind bizánci eredetűek. A X. sz. óta Bizánc közvetítésével Nyugaton is kezdtek terjedni. Ismerve az első Árpádok bőkezűségét egyházi vonatkozásban és összeköttetéseiket a keletrómai császársággal, föltehetjük, hogy első püspökségeink és apátságaink szintén rendelkeztek ilyen drágaságokkal. Megerősíti feltevésünket Ladomér esztergomi érseknek 1295-ben a pápához intézett jelentése, amely szerint a székesfehérvári templom leégésekor számos arannyal és drágakövekkel díszített liturgikus könyv is a lángok martaléka lett. A pannonhalmi apátság javainak 1093-i összeírásából is kiviláglik, hogy a szerzeteseknek hat drágán díszített evangeliarium volt birtokában. Ezek egyike tábláján a szent kereszt