Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1942
1$ talált Patxot-îéle unicum lett a fő-bűnjel. Nem tagadott semmit, Patxot megölését sem, meg későbbi sorozatos gyilkosságait sem, de nem is bánt meg semmit. Az emberek halandók ; az, hogy előbb vagy utóbb kerülnek-e az Isten elé, nem sokat számít, de a jó könyvek halhatatlanok, azokra vigyázni kell — magyarázta a bírónak. Védője vérbeli jogász volt. Ki akarta mutatni, hogy a beismerés magában nem elég bizonyíték a bűnösség mellett. Tárgyi bizonyíték is kell, márpedig ilyen nincs. Abból ugyanis, hogy az 1482-es incunabulum egy példányát megtalálták Don Vincente könyvei között, nem következik, hogy ez ugyanaz a példány, amelyik Patxot birtokában volt. Az ügyész figyelmeztette a védőt, hogy a a köny unicum. Nem unicum — felelte az ügyvéd. Es felmutatta egy párizsi antiquárium katalógusát, melyben pontosan ugyanaz a könyv szerepelt. Márpedig, ha van belőle még egy, miért ne lehetne egy harmadik is, — érvelt a védő — amelyik Don Vincente példánya. Az ügyvéd agyafúrtsága nem használt semmit, Don Vinccntét halálraítélték. Most már keservesen sírt. A bíró látván, hogy megtört, kenetes szavakkal fordult hozzá és elismeréssel adózott fölkelt bánatának. Hogyne bánkódnám — felelt zokogva az elítélt — szörnyű tévedés áldozata vagyok : mégsem unicum az én példányom ! A bibliománban minden szűklátókörűsége, sőt bűnössége ellenére, van valami sajnálatraméltó : bűnei a szeretet esztelenségei. Egyetlen rokonszenves vonás sincs azonban a bibliobarbár-ban. Ennek a könyv ellen való vétkei érzéketlenségből, nemtörődömségből, műveletlenségből vagy ami még rosszabb, félműveltségből fakadnak. Iskolás-gyermek korában majd mindenki megkapja a bibliobarbárság ragályos nyavalyáját. Tankönyveit legtöbb diák legalább egy kicsit ellenségnek tartja, s ennek megfelelően szigorúan bánik velük : szíjjal kötözi egymáshoz őket, vagy kímélet nélkül beletapossa szegényeket tornafelszereléssel, tízóraival már megtelt aktatáskájába. Ha az iskolától kapta kölcsönbe őket, azért nem vigyáz reájuk, mert úgysem az övéi (mit törődik ő a következő évek szegény diákjaival?). Ha sajátja a tankönyvkészlet, akkor éppen azért javít, húz alá a lapokon vastagon, tintával, azért jelöli zsebkéssel meg a leckék végét, azért firkál tele ostoba rajzokkal mindent (mit tudja ő, hogy milyen érzés egy szépen bekötött, tiszta könyv mellé leülni tanulni?). A tankönyvek után az ifjúsági könyvtár szépirodalmi kötetei esnek áldozatul a bibliobarbárok könyvnyűvésének. A táblán eső-, kávésbögre-nyomok, zsírfoltok ülnek meg lassan, a lapok összeragadnak a közéjük préselt ételmorzsáktól, az olvasásabbahagyások helyét behajtott sarkok vagy legalább is körömmel bevésett jelek mutatják. Az utolsó lapon sommás fogalmazásban („csuda klassz", „hülyeség az egész") a könyv kritikai értékelése tájékoztatja az utókort. Milyen kevés tanulja meg valakitől vagy jön rá maga, hogy mikor egy napfényes ablak mögé vagy az asztalilámpa meghitt aranykörébe leülünk, és kitesszük magunk elé kedves könyvünket, már a csinos kötés vagy foglalat, aztán a hófehér lapok, a komoly eleganciájú színfekete betűsorok az olvasás elkezdése előtt ünnepet varázsolnak körénk, ünnepet, amelynek áhítata nélkül hiába közelítünk a tartalom misztériuma felé, nem nyílik meg előttünk, ellenáll profán kíváncsiságunknak. Ha később az iskolából való kikerülés után a tízfilléreseket meghaladja irodalmi igényük, ők lesznek a kölcsönkönyvtárak rémei, a könyvvásárló ismerősök legkellemetlenebb kihasználói. Ha foglalkozásuk révén a könyvekkel közelebbi és állandó kapcsolatba hozza őket a vég-