Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1942

Ï4 találtak rájuk, a penészen és az egereken kívül semmi sem bántotta őket. Még gazdagabb és még önzőbb angol és francia könyvdühöncök magyar kollegájukon sokszorosan túltettek : egész háztömböket tömtek meg raktárszerűen, hozzáférhetetlen könyvekkel. A bibliománok szenvedélyük kielégítésében nem érzik korlátnak a magántulajdon szentségét sem. Ezért láncolták régen a kódexeket a könyvállványokhoz (néhány ilyen régi láncos könyvtárrészlet ma is megvan, pl. az angliai Hereford-ban, a hollandiai Zütphenben stb.). Ezért írtak beléjük a tolvajra vonatkozó átkokat. Pl. Sorte supernorum scriptor libri potiatur, morte malignorum raptor libri moriatur, vagy Qui te furetur, cum Juda damniîeretur stb. A XVIII. sz.-ból való ez a makaróni-nyelven írt figyelmeztetés: Hic liber est mein — Ideo nomen meum scripsi drein — Si vis hune librum stehlen - Pendebis an der Kehlen — Tunc veniunt die Raben — Et volunt tibi oculos ausgraben — Tunc clamabis : Ach, ach, ach — Ubique tibi recte geschah. Aki azért lop, hogy a könyvet pénzzé tegye, az nem bibiomán, hanem közönséges tolvaj. Sokkal inkább bibliománok azok, akik a szerzés gyönyörűségét a lopás csiklandó izgalmával akarják fűszerezni, s ha úgy kerül a sor, utólag szívesen fizetnek is. Az antiquáriusok ismerik ezeket a kezelhető szarkákat. Engedik, hogy lopjanak, és másnap utánuk küldik a borsos számlát. Legtöbbször szemrebbenés nélkül fizetnek is. Van olyan bibliomán is, aki szerényebb, és nem pályázik egész könyvre, csak — mondjuk — címlapokat vagy kódex-iniciálékat gyűjt. Köz- és magánkönyvtárak szorgalmas látogatója az ilyen, és egy-egy óvatlan pillanatban kinyesszenti a prédát. A British Museum őriz egy ilyen hírhedt gyűjteményt: száz kötet csak címlapokból. John Bagford „gyűjtögette" össze a XVII. és XVIII. sz. fordulóján. Szépművészeti Múzeumunk grafikai osztályának is van egy sor kivágott iniciáléja (nem a Múzeum „gyűjtette" !). Ezért ügyelnek a közkönyvtárak olvasótermi felügyelői olyan árgus-szemekkel a közönségre, hogy már szinte kellemetlen a becsületes látogatónak. De nem a lopás a legnagyobb bűn, amelyet egy bibliomán elkövethet szenvedélye kielégítésének kedvéért. 1836-ban Don Vincente barcelonai antiquáriuson annyira elhatalmasodott a bibliománia, hogy remegett, ha egy-egy értékesebb könyvére vevő akadt. Semmiképpen sem akart, kereskedő létére sem, megválni kincseitől. Lebeszélte az alkudozókat; óvatosan kitépett néhány lapot a könyvből, de mint egészet adta el, hogy másnap méltatlankodva visszahozza a vevő. Később odáig ment, hogy a rettenthetetlen vevőket becsalta belső szobájába és leszúrta őket. A könyv megmaradt, az áldozatokat meg éjjel kihordta a város elhagyott helyeire. A bátorságot ehhez a vérengzéshez az adta neki, hogy nem fedezték fel első gyilkosságát. Ez nem saját boltjában történt. Egy árverésen ritka unicumra pályázott, de a gazdagabb antiquáriusok rálicitáltak és lemaradt. Az 1482-es nyomtatvány egy Patxot nevű könyvkereskedőé lett. Egy heti tervezgetés után éjjel Patxot-t, annak boltja melletti szobájában a mi bibliománunk leszúrta, a híres unicumot kiemelte a boltból, a házat pedig felgyújtotta. El is égett minden : a ház, a bolt, a gazda. A hatóságok semmit sem tudtak megállapítani, véleményezték tehát, hogy bizonyára dohányozva elaludt Patxot és így gyújtotta fel mindenét. Ez a sikeres könyvszerzés bátorította későbbi sorozatos gyilkosságaira a mi emberünket. Végül a gyanú mégis utat talált hozzá. Letartóztatták, és a nála meg-