Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1942

1b egy könyvtárában, el tudjuk képzelni, mekkora lehetett a vihar, mely szétszórta őket s hányszorosa veszhetett el a megmaradtaknak !) De a kisebbek és ismeretlenebbek közt is vannak olyan egyéniségek, mint pl. Thurzó János boroszlói püspök, aki nem kis dicsőséget szerzett idegenben a magyar névnek. Udvarában a legkiválóbb humanisták fordultak meg, sokat építkezett, Dürer- és Cranach-képeket vásárolt, a kéziratos kódexeken kívül élénken érdeklődött a könyvnyomtatás iránt is, levelezésben állott Rotterdami Erazmussal, betegségében részvét-sorokat kapott Luthertől és Melanchtontól. Hogy a kéziratos könyvek korában mit jelentett könyvkedvelőnek lenni anyagilag, azt bemutatjuk néhány adattal : Tudunk egy bizonyos Gutkeledi Vid nevű nemesről a XIII. századból, aki kölcsönkért egy díszes bibliát a csatári monostortól, melynek kegyura volt. A bibliát később elzálogosította egy Farcasius nevű zsidónak hetven márka ezüstért. Ezért halála után családjának két falut kellett kárpótlásul adnia. Hogy a közönséges, díszítetlen könyv sem volt olcsó, azt igazolja egy egy századdal későbbi adat, mely szerint Benedek kászonyi plébános, akit Battyánból hazafelé mentében kiraboltak, panaszt emelvén Bsreg megye alispánja előtt, írásos beadványában elvett pejlovát négy márkára, breviáriumát nyolc márkára becsülte. (De mi ez ahhoz képest, hogy állítólag egyik Ptolemaeus annak idején tizenkétezer zsidó váltságdíja fejében mindössze egy ótestamentumot kért, és hogy még a mult században is Horatius egy 1501-es Aldus-féle kiadását teljes aranysúlyáért vették meg!) A bibliofil viszonyát kedves könyveihez legjobban az a kis történet érezteti meg velünk, melyet a legbibliofilebb íróról, Anatole Fran.ce-ról (könyvkereskedőnek volt a fia, fiatalon maga is könyvtáros és lektor, később szenvedélyes gyűjtő, regényeiben is sokat szerepelteti a könyv szerelmeseit) jegyeztek fel. Egy akadémikus társa meglátogatta őt, és Racine egy régi és értékes kiadását kérte tőle kölcsön. Az egyébként udvarias, csendes író, haragra gyúlt, és indulatos szavakkal támadt barátjára : Meglepett, megriasztott, sőt megsértett, cher ami, őszintén megmondom .. . Párviadalra nem hívom : a mazarini kupola alá tartozunk mindketten . .. Nem lennék bibliofil, ha a könyvet kölcsön adnám, de nem lennék megértő barátja, ha önnek nem ajándékoznám. Szüksége lehet rá, ha kéri. Nyugodtan elfogadhatja, bár ritka kiadás, ugyanezt ajánlották nekem a minap. Megveszem és „nous serons heureux tous les deux". A bibliofilek jó hírének és megbecsülésének legtöbbet ártanak a bibliománok (könyvőrültek vagy jellemző nyelvújítási szóval : könyvdühöncök). Ilyen bibliomán volt az unicumokkal kapcsolatban már emlegetett Lord Warren is. Ezek nem törődnek azzal, hogy a köz, a világkultúra vagy a nemzeti művelődés tulajdona is minden nagy emberi érték: ha valami az övéké nem lehet, vagy hogy az ő kincsük ritkább legyen, készek inkább pusztítani. Értékes könyveik olvasásához vagy ismertetéséhez sem műveltségük, sem önzetlenségük nincsen. Jamnitzky nevű meggazdagodott pallérról beszélte egyik legrégibb antiquáriusunk, hogy ellenállhatatlan szenvedéllyel és nem kis hiúsággal vásárolta a régi magyar könyveket. Kincseit nem merte hazavinni a lakásba, mert félt a feleségétől. Volt házában a lépcső alatt egy óriási, pinceszerű, lelakatolt helyiség; belőle egy kis ablak nyílt a lépcsőházba, ezen keresztül dobálta be a vásárolt könyveket, azon mód becsomagoltan, ahogyan hazahozta őket. Sohasem vett a kezébe egyet sem közülük. Amikor meghalt, ott