Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1942

12 a nyomdai és kötési technika erénye. Egyébként egészen más érdekességek teszik értékessé a könyvet a bibliofil szemében. Ilyen értékesség elsősorban a régiség. Ennek megfelelően a legmegfizethetetlenebbek a kéziratos könyvek és nyomban utánuk az ú.n. incunabulumok, ősnyomtatványok. Ez utóbbiaknak ingadozó záró korhatára 1480—1550-ig tart. Hazai viszonylatban az ősnyomtatványokon kívül elsőrendű bibliofil értékek az ú.n. Régi Magyar Könyvtár könyvei, az 1711-ig hazánkban megjelent nyomtatványok (ettől kezdve tudott ugyanis a legállandóbb magyar nyomda, a nagyszombati jezsuita egyetemé, zavartalanul és nagyobb tömegben termelni). A régiség varázsát nemcsak az adja, hogy hajdan értékesebb volt a könyvek anyaga, egyénibb a műgondja, hanem az is, hogy a régi könyvek ritkák. Az unicum, az egyetlen ismert példány birtoklása a bibliofil legnagyobb büszkesége. A mult század végén az újságok is megemlékeztek Lord Warren-nek, a híres angol gyűjtőnek egy érdekes könyvvásárlásáról. Megtudta, hogy egy francia bibliofil híres unicumot őriz. Áthajózott a Csatornán, fölkereste az illetőt, bemutatkozott és engedélyt kért, hogy megtekinthesse a könyvet. A francia udvariasan fogadta, és csak akkor vált mereven elutasítóvá, mikor a lord a kincs ára felől kezdett érdeklődni. Nem eladó — vágta oda nyersen. Tízezer aranyfrank — érvelt az angol. Nem eladó — ismétlődött a zord válasz. Húszezer — licitált a vevő. de hiába. Huszonötezer — emelte tovább. A francia megingott, az arany legyőzte bibliofil-becsületét, és egy fájdalmas sóhajtással átadta a könyvet. A lord fizetett, mégegyszer gondosan megvizsgálta a drága árut, aztán fogta és hideg, kiszámított mozdulattal bevágta a nyílt kandalló tüzébe. A francia utána akart ugrani, de ő nyugodt. erőteljes kezével visszatartotta néhány percig, aztán nyakkendőjét megigazítva, így szólt a kétségbeesetten bámulóhoz : Úgy, köszönöm, most már biztosan elégett, s az én példányom, melyet míg az ön kincséről nem hallottam, unicumnak tartottam, most már valóban unicum. A nagy anyagi értékű vagy stílusos művészetű kötés, a díszes illusztrációk, a hires kiadó, a nevezetes utólagos bejegyzések, a történelmi szerepű előző tulajdonos — mind egyéni jelleget, érdekességet adnak a könyv arcszépségének. Vannak bibliofilek, akiket az egy tárgykörben való teljesség izgat (pl. Apponyi Sándor gróf a külföldön megjelent magyartárgyú könyveket gyűjtötte legnagyobb szenvedéllyel, Végh Gyula a Régi Magyar Könyvtárba tartozó darabokat) ; Szalay József, volt szegedi rendőrkapitány az ú. n. grangerizált könyveknek volt a szerelmese. A híres angol könyvgyűjtő, Granger példájára lehetőleg minden könyvéhez megszerezte az író arcképét, ajánlását, esetleges gyászjelentését, az egykorú újsághirdetéseket és kritikákat, de megszerzett minden más, az íróval vagy könyvvel csak valamiképen is kapcsolatban levő, írt vagy nyomtatott adalékot, és ezeket hozzá köttette a könyvekhez. Nekünk magyaroknak, úgy látszik, keleti vérünkben van a pompakedveléssel együtt a szép könyvek szeretetére való hajlam is. Hoffmann Edit dr. Régi magyar bibliofilek c. könyvében csak a mohácsi vészig harmincnégy magyar könyvkedvelőt mutat ki. Ezek közül legismertebb Vitéz János és Mátyás király. (Az egyiknek huszonhat, a másiknak százötvenkét kódexe maradt ránk. E számok mellett talán ajkbiggyesztve megyünk el ma, de ha meggondoljuk, hogy Vitéz huszonhat kódexe öt ország tizenegy könyvtárában maradt meg, Mátyás százötvenkét kódexe és négy nyomtatott könyve két világrész tizennégy országának negyven-