Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1939

R művészi nevelés egyik utolsó fejezete. Az iskolának érthető szokása, hogy a szellemi élet területeiből csak azokat mutatja be, amelyekkel szemben már van történelmi távlatunk. Csak az ilyen lezárt, biztos, vitán felüli értékek és értékelések alkalmasak arra, hogy beleépítsük őket a jövő nemzedék tudás-kincsébe. A történelmi távlat azonban viszonylagos valami. Ma már megvan ott, ahol tegnap még nem lehetett róla beszélni. Ezért az iskolának is folyton előbbre és előbbre kell tolnia anyagának határköveit. Ilyen határkő-előretolás akar lenni ez a kis dolgozat is. Amikor benne „modern" művészetről beszélünk, a „modern" szót az iskola szempontjából értelmezzük, hiszen egyébként azok a művészi irányok, amelyeknek ismertetése a tárgyalás zömét teszi már mind a múltéi. A modern művészet és az átlag-ember között tagadhatatlanul ott tátong a megnemértés szakadéka. Ez a szakadék talán a legmélyebb a képzőművészetek terén, azért itt kell elsősorban hidat verni. Hogy erről a szakadékról hogyan gondolkodik a nagyközönség és hogyan a művész, annak a megvilágítására álljon itt két jellemző történet. Az egyiket Surányi Károly ny. gimn. igazgatónak A művészeti modernizmus furcsaságai c. füzetkéjéből veszem: „Egyik — azóta már elhunyt — világhírességünkkel megfestettük jubiláló igazgatónk portréját. A kép egy ülésben elkészült. Távolról sem hasonlított a jó megjelenésű, mosolygó szemű öreg úrhoz. A komor arc lilás tapírorrával, borostás állával inkább volt krampusz. A kabát egyetlen szürke folt, középen spirálisan lefutó fekete vonallal. Bal (!) oldalán a gomb két fekete pacni. A másik oldalon a gomblyuk persze hiányzott. (Végre is a mester nem szabómester!) Mikor a bekeretezett képet hazavittük, a direktorné összecsapta a kezet és sírva fakadt: — Ez az én drága uram?!. . . Hiszen ez egy betörő. A művésznek tapintatosan referáltam műve fogadtatásáról. Nagyon méltatlankodott. — Hát azt hitték talán, hogy én fotográfus vagyok? Az a kép jó. De én nem a felesége és barátai számára csináltam — ezek úgyis ismerik —, hanem az utókornak, mely viszont nem kíváncsi a külsőségekre. S én azt akartam, hogy ez a munkás embert lássa majd benne.