Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1937

lé külésszerű volt a mai hazába való beköltözés, rend és tervszerűség nélkül nem történhetett. Erre már csak azért is szükség volt, mert csak így lehetett biztosítani a nagyszámú állatállomány eltartását és a törzsszövetség védelmét esetleges támadások ellen. Valószínű, hogy a nyolc törzs nem egyszerre és nem is egy helyen kelt át a Kárpátokon. A fejedelem a nép zömével a Vereckei-hágón át tartott a Felső-Tisza síksága felé, mások a Keleti-Kárpátok szorosain és hágóin nyomultak be, egyik töredékük meg az Alduna—Cserna—Temes völgyén keresztül érte el az Alföldet. Árpád és a törzsek vezérei bizonyára nem sejtették, milyen nagy hivatás vár népükre Európa történetében, de magával a feladattal tisztában voltak : új és biztosabb hazát kellett keresniök, mégpedig minél távolabb a veszedelmes keleti ellenségtől. Azt is tudták, hogy a szilárd államalakulatokban élő, megtelepedett nyugati népek miatt ennél nyugatabbra már nem mehetnek. A nyugat felé hajszolt magyarság tehát elérkezett vándorlásainak utolsó állomásához. Ezért az új hazát tudatosan szállták meg. A törzsek letelepedésének idejét és a későbbi szállásterületek földrajzi elhelyezkedésének kialakulását pontosan nem ismerjük, de következtethetünk rájuk néhány történelmi adatból. A honfoglalók a Duna vonalát csak a 900. év elején lépték át, hogy az attól nyugatra elterülő vidéket is birtokukba vegyék. Röviddel ezután (902-ben) megszállják a Kisalföld vágvidéki részeit, öt évvel később meg a frank eredetű Rábaiőrgrófság omlik össze támadásaik lendületétől, s ezzel szállásaik nyugati határait a Bécsi-erdőig tolják tolják ki, országválasztó gyepüvé téve a Bécsi-erdőtől az Ober-Enns-ig terjedő vidéket. (Az Ober-Enns nevéből lett a magyar mesevilág Óperenciája.) A Dunántúl és Kisalföld birtokbavétele egyes honfoglaló törzsek nyugatra való vonulását eredményezte. A törzseknek ezen eltolódása és áramlása következtében a szállásbirtokok megszilárdulásáról tehát csak 907 után beszélhetünk. A helyzet helyes megítélését azonban még ezután is megnehezíti az a körülmény, hogy a nyugatabbra húzódó törzsek egyes töredékei továbbra is megmaradtak az előző szállásokon, s így egyes nagyobb nemzetségek a keleti részeken továbbra is birtokosok maradtak. Az a kép tehát, amely a X. század második felében a törzsi szállásterületek földrajzi elhelyezkedéséről elénk tárul, ide s tova száz éves fejlődés és belső áramlás eredménye ; s amikor a törzsek szállásterületeiről beszélünk, ezen áramlás következtében keleten maradt töredékeket nem vesszük figyelembe. A törzsszervezetnek megfelelően minden törzs külön szállt meg egy-egy nagyobb vidéket, amelyen belül azután a vérközösségen alapuló nemzetségek ismét külön-külön ütötték fel sátraikat. Mint állattenyésztő, de már a földművelés felé hajló nomád nép, a honfoglalók a folyók partjait, a talajvizes, ligetes és legelőkben gazdag térségeket, a fűtermő alföldi rónákat és a legeltetésre alkalmas dombos vidékeket szállták meg. A keleti steppékről hozott ősi szokásukhoz híven a telet folyóvizek, lápok és tavak mellett töltötték,