Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1937

11 ugor-török összetétel, mintahogy ugor-török eredetű népünk is. Magyarnak azonban csak mi magunk neveztük magunkatn, evünkben inkább az ugor eredetet hangsúlyozva, míg más népek annak a törzsszövetségnek nevén emlegettek bennünket, amelynek a honkereső vándorlás ideje alatt tagja voltunk; így neveztek minket a keleti és bizánci írók onogur-bolgárok-nak, turkok-nak és kazárok-nak. Az európai népek mindmáig török ősünk nevéből származó szavakkal neveznek bennünket. Az Ural—Tobol közötti őshazában kialakult keveréknép, a magyar nem sokáig maradt szülőföldjén A lüktető pusztai életnek egy erősebb hulláma kivetette az ősi földről. Ezzel a magyarság megindult évszázados vándorútján nyugat felé. Onoguria (465—679), Lebédia (679—890) és Etelköz (890—895) ennek a hosszú vándorúinak a fontosabb állomása. A hazátkereső magyarságot természetesen még nem lehet nemzetnek nevezni, mert egyrészt még maga is csak törzsekben él erősebb népi összetartozás tudata nélkül, másrészt politikai önállósága sincs még, sőt önálló népi egyénisége is csak nehezen ismerhető fel. Hiszen a mai magyarság elődei Onoguriában és Lebédiában török-fajú népek (hún-bolgár, türk, kazár) nomád birodalmának csak egy kis részét, töredékét alkották. Viszont a több százados együttélés a török-fajú pusztai népekkel azt eredményezte, hogy a már eddig is csak félig ugoros magyarság mindinkább törökös jelleget öltött, s mint ilyen „törökös" nép jelenik meg később az európai népek szemhatárán. Ez a meglehetősen hézagos őstörténeti alapokon nyugvó megállapítás azonban kissé máskép módosul, ha a földrajzi szempontokat is figyelembe vesszük, őstörténetünk kutatói ugyanis a négy őshaza földjét (Ural-Tobol közötti, Onoguria, Lebédia és Etelköz) legrövidebb vonalakkal kapcsolják össze és jelölik meg a magyarság vándorlásának útvonalául. Ismerve azonban a pusztai nomádok életmódját és népvándorlásuk természetét, az útvonal sokkal bonyolultabb voltára kell következtetnünk, mégpedig megismétlődő észak felé való tolódásra, ami egyúttal erős ugor, sőt talán szláv érintkezések kényszerűségével is járt. Fel kell tehát tennünk, hogy mind a négy őshaza erős török-keveredéssel, de minden északi átkanyarodás jelentős finnugor-szláv elemek felvételével is volt kapcsolatban. A magyarságnak a török-fajú rokonok uralma alól való végleges felszabadulása és egyúttal nemzetté-alakulása csak akkor következett be, amikor a IX. század második felében a Volgán át Európára zúduló újabb pusztalakó népek, a besenyőknek támadása kiszakította a magyarságot a meggyengült kazár birodalomból. A hét törzsből álló magyarságnak menekülnie kellett nyugatra, Etelközbe. A Jenő- és a Gyarmat-törzsnek egy része azonban elszakadt a néptől, északra menekült a Volga és a Jajk folyók közére, és ott a baskir-törzsszövetséghez csatlakozott. Julián barát 1236-ban még rátalált ezeknek ivadékaira, s velük magyar nyelven beszélt; azóta már eltűntek a Volga-menti tarka néptengerben, de a t