Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1926
46 tötte az intézetet. Meghatódva üdvözli az intézetet a jelenlegi növendékek nevében akkor, amikor száz meg száz tanítvány siet az első negyedévezredes határkőhöz ért intézethez. ígéri, hogy azt a vallásos bencés szellemet és azt a lángoló, Nagymagyarországért hevülő hazafias érzést és hazaszeretetet, melyet itt annyi éven át lelkükbe szívtak, kiviszik magukkal az életbe is. Követni akarják az intézet dicső nagyjait, az ő példájukat akarják szívükbe vésni a szeretet és követniakarás szt. vésőjével. Ezután egy megható jelenet következett, amikor a legkisebb diák, Horváth V. I. osztályos köszöntötte a legöregebb diákot. Elmondta, hogy ő a kőszegi bencés reálgimnázium legkisebb növendéke; az első osztályba jár. Társai nevében kis szíve csalogató szavával hívja a méltóságos legöregebb diákot, hogy fiatalos szívével menjen körükbe. Szeretnék megsimogatni azt a jóságos főt, mely a kőszegi bencés reálgimnáziumból kiindulva oly szép pályát futott meg és végül visszatért Kőszegre a megérdemelt nyugalomba. Szeretnék megsimogatni azt a jóságos arcot, amelyről a vallásosság és a szívjóság sugárzik. A legkisebb köszönti a legöregebbet ; kívánja, hogy a jó Isten sokáig éltesse! Szem nem maradt szárazon e kedves jelenet alatt ; a legöregebb diák is, Vsaldmayer K. csak könnyes szemmel tudott válaszolni. Még a tiszta szeretet gyémántkönnye csillogott az emberek szemében, midőn kint a folyosón, a díszterem két ajtaja között elhelyezett emléktábla előtt felhangzott az ifjúsági énekkar dala, hogy bevezesse az emléktábla leleplezését. A hősök véráldozatának ereje, fensége szólalt meg a kis dalosok friss torkából. A szívből jött, a szívnek szólt az ének. Viharzott, bús panasza sírt, ereje lenyűgözött! Kár, hogy a szűk helyen nem érvényesülhetett. A „Dalra fel" Takács Gedeon néhai bencés tanár szerzeménye Büchner Antal megzenesitésében. A levegőben hullámzottak még az ének utolsó akkordjai, mikor loplak Ferenc malomigazgató lépett az emléktábla elé. Mintha az emléktábláról szállt volna le egy legendás alak, úgy állott ott félkezével, melyet elveszített a harctéren. Az életben maradt hős üdvözölte a „Hadak útján" járó hősöket. „Szegény Ottó, s Ti többi, drága, jó fiuk! Szomorú az én mai kötélességem ; de mégis megnyugvás nekem, hogy a mai dicső napon, ha csak egy percre is, felújíthatom a Ti hősi emléketeket. Nyugodjatok békében fiuk ! éltetek nem volt hiábavaló ! — Nem éltek hiába ők! Mert ha fiatalon is sodorta el őket e megtépázott földről az élet, kőbevésett nevük, amíg Kőszeg Kőszeg marad, s amíg a falak állani fognak, hirdetni fogják mindenkoron, hogy szent, szent, szentek a bencések által e falak között már oly régóta hirdetett igék : hiszen hányan akadtak most is a tanítványok között, akik odaadták értök mindazt, ami annyiunknak a legtöbbet jelenti. — Ha elmentek e tábla előtt Fiúk, vessetek reá egy futó pillantást s döbbenjen Belétek a kötelességteljesítésnek e nem mindennapi példája! — Higyjétek el nekem, mert én tudom, hogy őket nem a parancs, hanem az itt beléjük nevelt kötlességérzet tartotta vissza ott, ahol a csonka lábat, a béna kart, a vakságot, a halált osztogatták ! De higyjétek el nekem azt is, hogy nem fáj a fájdalmas élet; nem fáj a csonka kar sem, — ha elmondhatom, hogy: ott voltam én is, megtettem én is a magamét!"
