Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1904

— 48 — Herbart a teremtéstől letett anyag és a jellemképzéssel adott alak közti viszonyt szintén tárgyalja, habár megállapításai nehézkesek és igazán csak attól érthetők, aki a bölcsész Herbartot is ismeri. 0 mindenekelőtt különválaszt jaa jellemet az erkölcsössé gt ő 1, aminek kettős tekintetben van helyes és helytelen értelme. Egyik értelme, hogy az „ami az ember akaratában állandó és maradandó, az, amit az ember akar összehasonlítva azzal, amit nem akar, amit magában zár és amit magából kizár", vagyis az ember jelleme') épenséggel oly alakot is ölthet, illetőleg oly alakkal is bírhat, amely erkölcsileg jónak épen nem mondható, holott senki, aki az erkölcsösség szaván valamit ért, nem mondhatja, hogy az emberben már elégséges a valamiféle jellem;

2) nem, a jellemnek erkölcsösnek kell lennie! Eszünk ágában sincs e követelményhez teljes lélekkel nem csatlakozni ; de azért azt a megjegyzésünket nem nyomhatjuk el, hogy a nem erkölcsös jellemnek is van erkölcsi jellege. Herbart az erkölcsösséget jó erkölcsök értelmében veszi ; ámde nemcsak jó, hanem rossz erkölcsök is vannak, közömbösségi állapot pedig, amelyben az ember se erkölcsös, se erkölcstelen nem volna, nincsen, s így az a jellem, amely az erkölcsösség követelményeinek meg nem felel, legalább is nem erkölcsös, hogy erkölcstelennek ne mondjuk. Herbart összezavarja, illetőleg rendszerével összhangzásban nem különíti el az erkölcsi jelleget az erkölcsi jóság vagy roszszaság jellegétől. Az erkölcsi jelleg a tudatosságban és szabad elhatározásban, az erkölcsi jóság vagy rosszaság az erkölcsi szabvánnyal való megegyezésben vagy eltérésben határozódik. A tudatosság és akarati tevékenység közös elemei a jellemnek és erkölcsnek, közös vonásuk még ez is, hogy mindegyik az akarat állandó irányát tételezi föl, s ez az állandó akaratirány, a tudatosság és szabad tevékenység egyaránt megvan az oly jellemben, amely az erkölcsösség követelményével egybehangzik és az olyanban, amely eltér tőle. Minden jellemnek van tehát erkölcsi jellege; a jellem, amely az erkölcsi rend követelményeihez mérve, a mértéket megüti, erkölcsileg jó, vagy mint mondani szoktuk, erkölcsös jellem; az a jellem pedig, amelye zsinórmértéktől elüt, erkölcsileg rossz, vagy erkölcstelen jellem. Másik tekintetben meg azért van értelme a jellem és erkölcsösség elkülönítésének, mert így jobban előtérbe lép a rátermettség es egyéniség meg a jellem közt meglevő viszony. Ámde tévedne, aki azt hinné, hogy az erkölcsösség, általában az erkölcs ráadás számba megy az emberben, s hogy nincsenek meg már magában az eszes emberi természetben az erkölcsnek is a csirái. A megkülönböztetés sokkal helyesebben így hangzanék : lélektani jellem és erkölcsi jellem, amely megkülönböztetésben a lélektani jellem összeesik a velünkszületett rátermettség, az egyéniség és a szerzett rátermettség körével, az erkölcsi jellem pedig a személyiségben határozódik, tudatos műveleteknek és szabadakarati tevékenységnek eredménye. Herbart tényleg a jellemet elkülönülten az erkölcsösségtől lélektani jellem értelmében akarja venni, mert „lélektani jelenségek felsorolásának tekinti a jellemről általában irt ') Allgem. Pädag. III. B. 1. 1. 2) I. m. III. B. 2. 1.