Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Kőszeg, 1887

( Végre megemlíthető az is, hogy sokszor különféleképen irjuk az egészen hasonló hangzású szókat csupán azért, mert a szokás szentesitette ezt az írásmódot, lehet, csak azért, hogy az egyenlő hangzású, de különböző fogalmat jelelő szók szembetűnőbb módon megkülönböztethetők legyenek. — Ezen okoknál fogva minden nép irodalmi nyelvében a szók kiírását szabályozó és mintegy kötelező erővel biró törvények léptek életbe, melyeket a helyesírás szabályainak nevezünk s melyeket követünk, ámbár érezzük igen gyakran, hogy ezen szabályok szerint irt szó sokszor eltér hangzására az egyesektől kiejtett szótól. Az elvek, melyek alapul szolgálnak ezen helyes írási szabályoknak, különfélék, s ezen különféle elvek szerint különféle irást találunk az irodalmi nyelvekben. Közönségesen a következőket szokás megkülönböztetni: 1. Phonetikus irást, mely abban áll, hogy az irott szó minden betűje határozott hangnak megfelel. Pl. a magyarban : bot, kér, fél, vet, s több efféle; a francziában: l'or, cela. Ide tartoznak olyan szók is, melyekben egy hangot két jegygyei pl. cs, cz, sz-el jelölünk, mert ezek csak egy hangot jelölnek. 2. Szótagos irást, a mely szerint valamely hangcsoportnak kifejezésére egy betűcsoportot használunk; vagyis több betű együtt véve valamely hangcsoport jelölésére szolgál a nélkül, hogy minden egyes hangnak külön betű megfelelne; pl. a francziában : campagne; a németben Thron —Tron; az angolban nevv = nju. 3. Analogicus irást, a melyszerint valamely hangot, melyet több rokon szóban ugy irunk, a mint kiejtjük (e szerint phonetikus irást használunk), akkor is u. a. betűvel jelölünk, midőn az a környezet okozta hatás következtében változik. így pl. a németben geben, Gebet, Gabe s a t. szókban b-t irunk és hangoztatunk, azonban b-t irnak akkor is, midőn a szó végére kerül, pedig ilyenkor az már nem zengő explosiva, mint pl. gab = gap, gib = gip ; vagy : Tages, Tage, Tagen és ezért Tag, pedig ez Tak, vagy Tag (ch)-nak hangzik. A magyarban is pl. fogta, adta, egykor, dobsz . . . «irása analogian alapszik, mert ha a kiejtést követnők, igy kellene e szókat irnunk: fokta, atta, etykor, dopsz. 4. A régi kiejtést követő történeti irást, a mely szerint a szókat egészen máskép irjuk, mint a hogyan kiejtjük. Régen a szók valóban ugy hangzottak, mint a hogyan irva találjuk, tehát az irás akkor phonetikus volt, utóbb a hangok változtak, de az irás e változás mellett is ugyanaz maradt. A franczia és az angol nyelv számos példát nyújt erre az irásra, kevesebbet találunk a németben, a magyarban alig van rá példa. Némely hely- és családnevet lehetne megemlíteni, ámbár, szorosan véve, nem állíthatók a fentebb emiitett angol és franczia szókkal egy sorba. írják ugyan sokan Csepregh, Kőszegh, Sáagh, s a t. helyneveket h-val, de semmivel sem tudják bebizonyitani, hogy a guttu-