Körösvidék, 1927 (8. évfolyam) június-október • 140-246. szám

1927-10-16 / 234. szám

Békéscsaba, 1927 október 16 KörOsvldéX. 3 URMÁNCZY NÁNDORNAK Egy láng lobog az örvénylő sötétben, Egy hang riad a zűrös éjszakában, S a puszta éled büszke, hősi lázban, Mint elviharzó századokban régen. Egy láng lobog, nem csábok kék lidérce Aranylón ontja fényét messze tájon, Egy hang riad — nem bűvszirén varázsa, Hűséggel csendül zengő, tiszta érce. Egy láng lobog a lomha, árva égben, S az ösvényt jelzi lengő sziklakarja, Egy hang riad és harsány kürtmorajja, Ütemre zsong a fáradt halk kebelben Egy láng lobog és szerte csőváz fénye A hánykódó vad, kétség — oceánon... Egy hang riad fent szittyás, büszke, bátor, S villámokat rak koldus, bús kezünkbe Egy láng lobog és ködlő, messze sorsunk, A kétségboltra irja tűzsorokban : „Magyar" ne bizz csupán csak tenkarodban, S szivünkkel váltsuk meg mi ősi jussunk! Tied e hang Urmánczy, hős vezérünk : A láng a lelked felpirosló álma ... Tiede dal hát és tiéd a pálma, S tiéd hivő, elszánt árva szivünk! Elek, 1927. Szótér István SZÜRET Mint egy álmos levélhordó, kopog az ősz a laza dongájú hordókon. A présházak ereszéről szomorkodva lógatja fonnyadt fürtjeit a piros bakator. .. A váradi hegyek valamit várva, valamit kérdezve néz be a határon át, a megritkult lombtalan szőlőso rok közzé... Szüret van itt és valahol elmaradt a jókedv. Valahol eltűnt a nagycsővü puska, ami ezelőtt, jaj, régen — ezelőtt meg meg rikongolta a piros fejkendős szedőlányokat... Régen elszállt az avult venyigének füstje, aminek tüzével vigan készült a szüreti ebéd. Elhalkult a nóta, elmaradt a lánc. Elmúlt időkön töprengve ballag a gazda a fák között, mintha lopni jönne a saját szöllöjét... Nehéz, sűrű köd borul a vidékre. A nagybetűs határkövek úgy tűnnek fel a kertek mellett húzódó szederindával befutott dombo kon; mint egy átdorbézolt éjszaka után fehérre mázolt bűneit sirató kétségbeesés... Szüret van itt, fekete, néma szüret. Nem csendül össze most a pohár; csak külön, csak külön... És igy pedig olyan keserű...! De ha majd mind egyszerre nagyot iszunk!... És koccintunk veletek odaát testvérek! Telegd, Mihályfalva és egész Érmellék! Akkor előkerül a rég elveszett puska és egy villanás vág ke resztül Csonkabiharból a váradi hegyeken és a szőlőkben, a présházakban fellobog a mécses... Egy villanás vág keresztül Csonkabihar földjéből, a Bocskaiak, Tiszák, Adyk földjéből és ott, fönt a kápolnában megszólal a harang... Akkor is szüret lesz; és e siüret után még csak kisbetűvel sem mond juk ki soha Trianont... Föllobog a mécses ott az erdők szélén, a kicsiny csőszházakban és a lobbanásra fölkél a Körösbe döntött honvéd... ...És mi, összefogva együtt, boszszútállunk a néma szüretért... Biharugra, 1927 október. Szabó Pál. A „Körösvidék" egyik multheti számában részletes beszámolót közölt a Békéscsabai Polgári Céllövő Egyesület megalakulásáról. Képeink: Dr. BERTHÓTY ISTVÁN polgármester, az egyesület örökös diszelnöke és JÁNOSSY GYULA rendőrlőtanácsos, a békéscsabai kapitányság vezetője, akit az egyesület elnökéül választottak meg egyhangúan. Mit akart az őrnagy ? Angolból átdolgozta Teöreökné Arányi Mária Várton Imrének nem volt más rokona, mint egy magábazárkozott, mogorva agglegény nagybátyja. A nagybácsi őrnagy volt és nem allhatta a női társaságot. Imre egy napon mégis azzal a kívánsággal állt elő, hogy nagybátyja hagyja el remetei magányát és látogassa meg Blackéket, mert az egész világon nincsen párja Black Agathának, akit Imre feleségül akart venni. Már a kezét meg is kérte özvegy édesanyjától és most ugy illenék, hogy a két család tagjai ismerkedjenek össze. Az őrnagy nagyott sóhajtott: — Hát igazán meg kell lennie annak a látogatásnak, Imre ? — Tudod, hogy mennyire nem szivelem a női nemet. — Bizony, a társas illem ugy kivánja — felelte Imre. — Ne haragudjék rám édes bátyám, hanem jöjjön velem, mert még utóbb megsértődik jövendő anyósom. Brr ., . anyós! — rázkódott öszsze az őrnagy. — Hanem hát menjünk!— Diszbe öltözött és elindultak. Agatha és az anyja elibük jöttek az előszobába és őszinte szívességgel tessékelték az őrnagyott befelé, Az őrnagy leült és szemügyre vette a hölgyeket. Agatha szőke volt, haja lágyan omlott fehér homlokára, szeme gyermekesen mosolygott az őrnagyra. — Helyes kislány — állapította meg az őrnagy — csak egy kicsit sovány. Önkénytelenül Blacknére nézett. — Ez már nem is olyan sovány és amellett éppen olyan szép szőke a haja, mint a lányának. Blackné ezalatt fényes ezüst tálcán maga hozott otthon készült limonádét és tortát. Az őrnagy megitta a limonádét, de a tortából nem kért. Blackné azonban szeretetre méltóan nógatta: — Itthon készült, de azért nagyon jó. Az őrnagy engedett a csábitásnak, megkóstolfa a tortát és még egy szeletet kért. Mikor elbúcsúzott, katonás őszinteséggel vallotta be: — Igen örülök, hogy megismerhettem. Valóságos esemény ez az én sivár-agglegényéletemben. Legközelebb már mem került nagy fáradságba Imrének, hogy az őrnagyot Blackékhez szállitsa. Legközelebb ebédre voltak hivatalosak. Az ebéd pompás, a társalgás szellemes volt. — Mily furcsa — vallotta be magának az őrnagy — hogy sohase gondoltam eddig arra, milyen kellemes lehet, ha az embernek olyan felesége van, aki jól tud főzni. Őszintén szólva az őrnagy eddig egyáltalában nem gondolt a házasságra, de most az uj ismeretség elmélkedővé tette. Rossz gyomra is sürgette, hogy döntésre vigye a dolgot. Azzal kezdte, hogy a házasság féloldali szerződés és és leghelyesebb, ha a szerződő felek itsztán látják a feltételeket. Blackné figyelmesen hallgatta az őrnagy fejtegetéseit és amikor befejezte, szelíden igy szólt : — Azt értsem talán a beszédből, hogy megtisztelő választása azért esett rám, mert jól tudok főzni ? Az - ojinagyot kissé meglepte a kérdés. Nem várta, hogy aj ánlatából éppen scak ezt érezze ki az özvegy. De mivel már belekerült a csávába, ki akarta vágni magát és még jobban belekerült, amikor bevallotta, hogy az özvegy főzöttjének nem kis része van elhatározásban. — Óh, akkor sajnálom kedves Őrnagy — mondta Blackné — Ön nagy tévedésben van. Az ebédet, amely ugy ízlett önnek, Agatha főzte. Tudja, Agatha főzőiskolai növendék és azt akarta, hogy itthon is kipróbálja tudományát. Imre tudta ezt és azt hittem, hogy elmesélte önnek. Az őrnagy csalódottan nézet az özvegyre, zavartan megtörölte a homlokát és'egyideig hallgatásba merült. Azután hirtelen a térdére csapott és igy kiáltott fel: — Az ördögbe is ! Azt hittem, hogy jó szakácsnőre vágyom és csak most látom, hogy nekem feleség kell. Nekem maga kell! Nem bánom, ha meg sem tudja különböztetni az uborkát a káposztától! Estefelé a fiatalok a kertben sétáltak. Az özvegy és az őrnagy magukra maradtak a szobában. Leültek egymás mellé a pamlagra és egyideig nagyon boldogan hallgattak. Talán arra gondoltak mind a ketten: jobb később, mint soha. Az özvegy egyszerre megszólalt. — Azt hiszem, elfelejtettem megemlíteni magának, hogy annak a főzőiskolának, amelyben Agatha főzni tanul, én vagyok az igazgatónője. TÉL AZ ERDŐN Néma, elhagyott már künn az erdő. Nem suttog a lomb, édes meséket, Csacsogó patak nem mond regéket, Csendes lett minden, mint a temető. Astarte lánya, méla holdsugár Jár csak csendesen, néma fák között, Ezüst fonalát szórva a földön, Fon ezüst fátyolt fagyos éjszakán. Sóhajt a szél, jajgatva, nyögve, A csupasz fákon nyargalva végig, Majd nagy bömbölve bukik a földig, S a bús avarral rohan előre. Az üres ágon, fáradt kis madár, Boldog tavaszról csendben álmodik, Ó mi jó lesz, ha a tél elmúlik. De a fa tövén éhes róka vár... Ó, hogy a víg nyár oly gyorsan múló, Helyébe jö a fagyos, hideg tél, Amitől minden bújik, ami él, S az alvó erdőn csendben hull a hó. Uj hely iné, Kilb inger Mária. „RÉGI DICSŐSÉGÜNK..." BRASSÓ. MARTONFALVI TÁJKÉP (Pribojszky János felvétele)