Körösvidék, 1927 (8. évfolyam) június-október • 140-246. szám

1927-10-16 / 234. szám

4 KörösvMék Békéscsaba, 1927. október 16 Látogatás Wagner Jóskánál Napsütésben lucskos falusi utca tavasz elején... bontakozó rügyek •.. kinyilt virágok... illatozó pompás juniusi tájak... aratók, amint perzselő napsugár zuhatagben görnyedve vágják a rendet, megmarkolják az „életet"... fürdő nők a Balaton partján: elomló puhasággal csobogja körül őket a viz vakitó színeket sziporkázó sok-sok apró hulláma... s itt az „ősz" is, az ő rőtessárga, lila és kék szinpompájával... És mi itt állunk ennyi tobzódó színtől elbűvölten Wagner Jóska műtermében. Tudomásunkra jutott ugyanis, hogy a mi országos nevű piktorunk a közeljövőben ismét megrendezi az ő immár kulturesemény számba vehető szokásos őszi műtermi kiállítását s nem csalódtunk, amikor feltételeztük, most bizonyára a legjobb alkalmunk nyilik a művész egész évi működésének eredményét együttlátnunk. Beszélgetésünk elején elragadtatással nyilatkozott a nyár folyamán tett rövid külföldi tanulmányútján szerzett benyomásairól. Wagner Jóska kvalitásainak nem elhallgatható honorálása, amit azonban Wagner Jóska az ő szerénységével láthatólag csak ugy megemlített, hogy a most épülő, grandiózus lillafüredi nagy szállodában, egyenesen Wagner Jóska gyakori ottartozkodásának és a fürdőtelep kezelésével megbízott magasrangu állami tisztviselők részéről élvezett igen meleg barátságnak a hatása alatt, remek elhelyezésű műterem is készül, melynek legelső bérlője Wagner Jóska lesz, de még ennél is megtisztelőbb az államnak az a megbízása, hogy az uj szálloda halljában elhelyezendő művészi festmények között különösképpen Wagner József elragadóan szép lillafüredi tájakat ábrázoló képeinek szánják a fő helyet. Wagner Jóska megemlítette még, hogy az e hó 23.-án megnyíló műtermi kiállításával ezalkalommal csak mintegy megtisztelni óhajtja városunk közönségét azért a sok szeretetteljes támogtaásért, amelyben őt a múltban városunk műpártoló közönsége oly kedvesen részesítette, mivel a képek egyrésze nem eladásra szánt, ezeket ugyanis részben a téli, budapesti, részben pedig külföldön rendezendő kiállításai számára tartogatja. Legjobban örül azonban — úgymond — annak, hogy kitiltásának megnyitására sikerült megnyernie dr. Korniss Gézát, az Auróra újonnan megválasztott elnökét, akinek ismert, magasnivoju művészi kulturája magábanvéve is garantálja azt, hogy amit ő párfogásába vesz, az nem lehet más, mint színtiszta művészet. PANNI Irta: vecsei Nagy Gusztáv Lete- Szabó Gergelyné legörbitett mutatóujjával odakappantott illedelmes hármat az ajtófélfára s bekiáltott a folyosóra nyiló szoba ajtaján : — Kezíccsókolom, tanitóné aszszony itt vónánk ! A keziccsókolt tanitónéasszony valahonnan a harmadik szoba sarkából kiáltott vissza, hogy mindjárt jön, csak még azt az egy rámát leporolja, ha már felállott a székre. Az az egy ráma meg éppen az volt, amelyet különösen becsben, rendben illett tartani, mert a tanitónéasszony apjának, a nagytiszteletű urnák a nagyított fotográfiáját kerítette díszes fekete — arany cirádáival. Azért hát nem is éppen mindjárt került elő a tanitónéasszony, amint azt megígérte, hanem csak pár perc múlva. Ezt az időt Borcsa néni ügyesen felhasználta, rendbehozván a kisijedt képű cselédjelölt ruházatát, nehogy rossz vélemény formálódjék a leányról a félrecsúszott fejkendő, igy a kajsza kötény miatt. Ügy, hogy mikor a tanitónéasszony tollseprűvel a kezében, kifordult a gangra, olyan rendezetten tanálta a kis tanyasi lányt, mintha csak a vásári „enyveshát" elé készült volna. — Nna ! mondta, itt vannak ? — Itt, kezíccsókolom, válaszolt Borcsa szerzőné és odalökte a kis lányt, aki erre — úgy látszik instruáltatott a teendők felöl — elkapta az „asszonyom" kezét s olyan csókot cuppantott rá, hogy a verőceajtó előtt kapirgáló kakas ijedten kapta fel rá a fejét. Aztán jöttek a kérdések. Hogy hívnak, hány éves vagy, hol laktok, szolgáltál-e már valahol, aztán mennyit kérsz. A lány félénken, de értelmesen felelgetett s mivel rendesnek látszott és a bérben meg tudtak egyezni, kapott húszezer korona foglalót azzal a meghagyással, hogy szerdán reggel még piac előtt álljon helyre, hogy a vásárlásnál segíthessen. Meg is jött a kislány szerdán reggel, még hatóra sem volt. Addig, mig a piacra nem indultak, berakosgatta kis holmiját az ágya alatt levő kékpapirral bélelt ládába. Alólra a már leváltott kékbabos ünneplőt, arra a fejkendőt, mellé egy és más fehérneműt és egy „Harang"-cérnás dobozban egy-két szines szallagot s egyéb játékszámba is vehető apróságot. A cipőt fal felöl a láda mellé. Mikor végzett, leült az ágy szélére s nézelődött. Aztán csak nézett, de már nem látott. Nem látta a konyha még idegen, öreg bútorait csak a semmit, amivé összefolytak a tárgyak képei s amelyből, mint táj a felszálló ködből, az elhagyott otthon fehér falai lassan bontakoztak elő. Haza vágyott. Sirni szeretett volna. Nem mert. Félt, hogy elküldik, vagy kinevetik. Gyermek volt még. * Lassanként azonban csak megszokta Panni az idegen környezetet, Szerették, mert jól végezte dolgát, nem felejtette el megetetni az aprójószágot, becsukni a fáskamrát, visszatenni a cipőkrémes doboz tetejét, megszűrni a tejet, amik nem nagy dolgok ugyan, de ha meg nem történik, nagyon sok bosszúságot okoznak egy rendes gazdasszonynak. Minden dolgát szívesen végezte, mert tudta, hogy ezzel magát becsüli meg s hogy ez a magamegbecsülés kötelessége szüleivel szemben, akik nagyon szegények s akiket a szegénységgel együtt sok gyerekkel is megajándékozott az Isten. Legszívesebben azonban a kertbe járt Panni, mert volt egy nagy magas meggyfa a kert aljában, ahonnan messze el lehetett látni, által a gátakon egész Baglyasig. Valahányszor kimentek, mindig felmászott a vén meggyfára és sokáig nézegetett Baglyas felé, a tanyák felé, amelyek között olyan könnyű volt felismerni a nyárfatornyos Csattós tanyát. Nem volt annak rikitós piros cserépteteje, mert szegény ember náddal fed, csak a falai fehérlettek mindig olyan tisztaságban, hogy a zöld mezőben szinte odarántotta az ember szemét, mint a vassörétet a mágnes. Nem egyszer megtörtént, hogy ugy kellett lekiabálni Pannit a fáról, annyira fennfeledkezett, de baj azért sosem volt belőle, mert a tanitónéasszony nagyon galamblélek volt ahhoz, hogy haragudni tudjon az ilyen ártatlan vétekért. * Péntekre virradó éjjel óriási vihar pusztított át a falun. Három helyen levágott a villám s a szélvész, mint egy dühöngő titán, rettenetes kártevéssel szolgálta a rombolás Géniuszát. Leszórta a tető' cserepeket, kirángatta a kutostorokat s jobbra-balra cibálta, aztán összetörte, letépte a fák ágait, le a gyümölcsöket, érettet, éretlent, ugy hogy virradóra tele volt a falu zokogással. Siratták a hiába hullatott verítéket, a földbe pacskoléretlen gyümölcsök álmodott, jövendő izét, apró garasait, a lámpátlan esték békés tervezgetéseit. Kinn a kertben is terítve volt a fák alja. Friss, fehér sebekkel sírták a fák néma fájdalmukat, a letörött ágakat,Ja letépett gyümölcsöt. A viharban megtisztult levegőég ragyogó kékséggel fogta a földet, tiszták voltak a dolgok szjnei, fehérebbek a lehasadt ágak sebei, üdébbek a megtépett levelek, kacagóbbak a megmaradt zsendülő gyümölcsök. Parttalan bőséggel zuhogott minderre a kora délelőtt fehér napfénye és kacagva hirdette az élet diadalát a fekete pusztulás felett. És a lezuhant ágak, szertehullott gyümölcsök kadaverje olyan volt ebben a sugaras életben, mint egy kalásztenger közepébe állított katafalk. Csordahajtás után megindult a falu a kertek felé, Üresen zörgő talicskák lármájával lett tele a széles Petőfi-utca, döcögve forogtak a négvküllős kerekek, hogy segítsenek hazahordani a kertekből azt, ami még menthető. A disznó • nak, cefrének vagy aszalni való hullott gyümölcsöt. Panni már két nagy, kétfülü vesszőkosarat teleszedett almával, körtével. Aztán, hogy az asszonya elment a csőszházhoz, leszaladt az aljba, ahol öreg meggyfák sorfala állott őrt a szőlőtőkék törpe nyája mögött. Átölelte az „ellátó"-t, mezitlábos talpát nekifeszítette a fa derekának és sietve, szorongó érzéssel kúszott feljebb. Vájjon a tanyát bántotta-e a vihar? Nem égett-e le? Nem hordta-e el a tetejét, nem törte-e ki a toronyló nyárfát? Elérte az ismerős ágat. Rálépett. Éppen csak megpillantotta a bántatlan fészket, megrecscsent alatta az ág s az élet fájának kis zsenge gyümölcse, utolsó zsákmánya a gúnyosan visszaröhögő pusztulásnak kalinpáló tagokkal zuhant alá a halál torkába, amely mindenütt s mindég, Ítéletidőben s csendes délelőttön tátott torokkal les a titkos sorsú emberre. Élettelenül, törött gerinccel nyúlt el Panni a mesgye szélén. Üveges szemeiben benneragyogott az égbolt, a nap kicsiny gyémánt szeme, a fák, a gyümölcsök, az élet aranyos arca, de nem volt utjuk be a lélekhez, mert nem volt már ott a lélek, az élet — csak a halál, melynek kapuján hiába kopogtatnak az élet megejtő szépségei. Nincs szerencséje A nagy étteremben a villanyvilágítás felmondta a szolgálatot. 20 percig tartó sötétség után egy ur kifakad: — Mégis szemtelenség a pincértől! — Miért, hiszen ő nem tehet róla. — Nem, de rögtön bezárta az összes kijáratokat. A BÉKÉSCSABAI „JÓKAI" MŰKEDVELŐ GÁRDA KENÉZ ANDRÁS RENDEZÉSÉBEN MOSTANÁBAN MUTATTA BE NAGY SIKERREL HERCZEG FERENCNEK „A FEKETE LOVAS" CÍMŰ SZÍNMŰVÉT. (Róna felv.)